Van, aki még Robert Pattinson klónjánál is szórakoztatóbb az Élősködők rendezőjének friss sci-fijében!

A Mickey 17 egy különleges filmélmény, amely ötvözi a sci-fi, a komédia, a romantika és a szatíra elemeit. Ez a sokszínűség lehetővé teszi, hogy a nézők különböző érzelmeket és gondolatokat tapasztaljanak meg, miközben egy izgalmas történet szövevényes világába merülnek.

Onnan tudod, hogy sikerült izgalmas alapötletet találnod az új sci-fi-regényedhez, hogy már a megjelenés előtt lecsapnak a producerek a megfilmesítési jogokra. Ez történt Edward Ashtonnel is, aki megalkotta az eldobható klón koncepcióját a Mickey 7 című könyvében, ami persze, ha jobban belegondolunk, nem is olyan nagy újdonság. Az emberi másolatok a filmekben eddig is vagy dramaturgiai csavarként szolgáltak (lásd: A hatodik napon, A sziget, A tökéletes trükk, Mi) vagy az eleve emberi cserealkatrésznek gyártott klónok drámáját boncolgatták (Ne engedj el!, Hold). A Mickey 7 és a belőle készült Mickey 17 ehhez képest annyiban más, hogy itt a főhős önként választja a klónsorsot, vagyis aláírja a munkaszerződést, ami tartalmazza, hogy az időnkénti elhalálozás nála olyan természetes munkaköri ártalom, hogy még veszélyességi pótlék se jár érte. Igaz, Mickey (az eredeti) el se olvassa rendesen az apróbetűs részeket, mert nem ér rá - egy maffiózó elől menekül, ezért mindenáron fel kell jutnia a bolygóközi expedícióra induló űrhajóra. 2054-ben járunk, a Földön ekkor már morális okokból tiltják a humanoidok xeroxozását, de az űrben még hajónként 1 db. Eldobható használata megengedett, Mickey pedig sikerrel pályázza meg ezt a pozíciót, így ő az, akit az utazás során a legéletveszélyesebb feladatokkal bíznak meg, vagy egyenesen kísérleti nyúlként használnak a tudósok.

Amikor az expedíció végre megérkezik a kolonizálásra kijelölt Nilfheim bolygóra, Mickey-t már legalább egy tucatszor kellett újra kinyomtatni. Ahogy az események alakulása is mutatja, elkerülhetetlen, hogy hiba csússzon a gépezetbe: így történik, hogy Mickey 18 életre kel, miközben Mickey 17 még mindig aktívan létezik. A törvények értelmében azonban egy ember nem létezhet két példányban, ezért a klónoknak titkolózniuk kell. Nemcsak az űrhajóhatóságok figyelme elől kell bujkálniuk, hanem Mickey barátnője, a biztonsági ügynökként dolgozó Nasha elől is, aki gyanakvó szemmel figyeli a történteket.

Ha beülünk egy koreai rendező filmjére, akkor joggal várjuk el a különböző hangnemek és műfajok vad fluktuációját, pláne, ha az Oscar-díjas Élősködők alkotójáról van szó - és Bong Joon-ho ebből a szempontból most sem okoz csalódást. Dél-koreai gyártásban a Mickey 17 persze még radikálisabban tágítaná ki a zsánerhatárokat, de az átlagos hollywoodi produkciókhoz képest még így is kellemesen rendhagyónak minősül. Egyrészt

A történet gerincét egy romantikus szál adja, de egy bizonyos pillanatban váratlanul átcsapunk a szörnyek világába. Emellett a film politikai szatíraként is értelmezhető, tele rejtett utalásokkal és társadalmi kommentárokkal.

A Mickey 17 megjelenése már önmagában is izgalmas esemény, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy Bong Joon-ho keze alatt készült. Talán felesleges is hangsúlyozni, hogy a rendező milyen mesteri módon képes életre kelteni a különböző műfajokat, legyen szó sorozatgyilkosos thrillerről (A halál jele), szörnyhorrorról (A gazdatest), disztópikus akciófilmről (Snowpiercer - Túlélők viadala) vagy ökothrilleről (Okja). Minden esetben markáns, a műfajhoz illeszkedő vizuális világot teremt, amit a Fincher-thrillereken is dolgozó operatőr, Darius Khondji segít megvalósítani. A film cselekménye nagyrészt egy hatalmas űrhajón játszódik, ám a belső terek képe nem a megszokott sci-fi kliséket idézi. Hasonlóan a Snowpiercerhez, Bong és kreatív csapata itt is ügyesen megkülönbözteti a társadalmi osztályokat: míg Mickey és a többi „jó” (űr)munkás a hajó retró, munkásszállóhoz hasonló, szűkös helyiségeiben élnek, addig a vezetőség – élükön Mark Ruffalo és Toni Collette párosával – ízléstelen luxusban élve mulat.

Valószínű, hogy ez a kettősség vonzotta Bongot a történethez. Nem csupán az elnyomottak és a hatalom kapzsi, érzéketlen megtestesítői közötti éles ellentét, hanem az ember és a természet közötti feszültség is, amelyet az Okjában is boncolgattak. Nem meglepő, hogy a mutáns disznók mellett, amelyek a filmben szerepelnek, itt sem a Nilfheim bolygó furcsa, óriás poratkákra emlékeztető, egyszerre rémisztő és aranyos lények a főellenségek, hanem az expedíciót irányító bukott szenátor, Marshall, akit Ruffalo nyilvánvalóan Trump karakteréről formált.

A politikus egy pillanatban például kijelenti, hogy az álma egy "makulátlan fehér bolygó, tele szuper emberekkel" – és ez a megállapítás a film szempontjából kifejezetten hasznos, hiszen épp most debütál, amikor a legelképesztőbb politikai események is szinte már a hétköznapok részeivé váltak. Ruffalo pedig ugyanolyan lelkesedéssel adja elő a ripacs szerepét, mint legutóbb a Szegény párákban, ami igazán szórakoztató nézői élményt nyújt.

Érdekes módon Mickey sorozatos elhalálozásait a rendező nem csupán burleszknek tekinti. Igaz, hogy a karakter folyamatosan szerencsétlenkedik, de Bong arra törekszik, hogy az emberek ne csak nevetgéljenek, hanem empátiát is érezzenek iránta. Mickey nem csupán a hatalom játékszere, akit a vezetőség kihasznál, hanem a többi munkás is lábtörlőként bánik vele. Folyton felteszik neki a kérdést: "Milyen érzés meghalni?", de a barátnőjén kívül senkit sem érdekel, hogy ő mit érez valójában.

Ah, hát persze, hogy egy kis ízt adjunk ennek a szövegnek! Képzeld el, hogy Mickey, a sci-fi szuperhős, most egy kicsit másképp szól. A hangja mélyebb, a szavaiban pedig ott bujkál a magabiztosság. Olyan, mint egy igazi macsó, aki tudja, hogy mit akar, és nem fél megmondani a véleményét. "Na figyelj, haver! Itt van ez az új Mickey, a 18-as verzió. Képzeld el, hogy ugyanazokat az emlékeket kapta, mint az öreg, de valamiért mégis teljesen más lett. Mintha a világ legjobb bulijában járt volna, és egy rakás fura kábítószert tömtek volna a fejébe! Arrogánsabb, vagányabb, és aztán ott van ez a kérdés: miért lett ilyen? Ha ugyanazt a múltat kapta, akkor miért nem úgy viselkedik, mint az elődje? Olyan, mintha a programozás közben valaki elfelejtette volna megnyomni a 'humánus' gombot! De nekem mindegy, mert ez a Mickey most pörög, és nem fog megállni. Az új verzióval mindenki számolni fog! Szóval, ha valaki megkérdezi, hogy mi a titok, csak annyit mondj: nézd meg a szemet, és tudni fogod, hogy a 18-as Mickey nem csak egy frissítés, hanem egy új korszak kezdete!" Ezzel a stílussal és akcentussal Mickey igazán emlékezetessé válik, és a nézőknek is egy új, izgalmas élményt nyújt!

Nagynevű koreai kollégáihoz, Park Chan-wookhoz és Kim Ji-woonhoz hasonlóan Bong eddig nem tudott maradéktalanul kiteljesedni angol nyelvű közegben. A Snowpiercer és az Okja hatásosan boncolgatta kedvenc témáit, a társadalmi és szociális egyenlőtlenséget és az önjelölt messiások által irányított kapitalizmus túlkapásait, de a koreai filmjeire jellemző váratlan hangnemkeverések hiányoztak belőlük. Ebből a szempontból

Lehet, hogy a keményvonalas Bong-rajongók túl egyszerűnek fogják tartani a filmet, mivel hiányolják belőle a mélyebb rétegeket, amit az Élősködők kínál, és a karakterek sem tűnnek elég árnyaltaknak. Ráadásul a (lét)filozófiai kérdések is háttérbe szorulnak. Ezzel szemben a hagyományosabb sci-fi kedvelők talán túlságosan is harsány, furcsa és túltelített élménynek találják a Mickey 17-et. Mégis, bármelyik forgatókönyv is valósuljon meg, az biztos, hogy a Mickey 17 nem sorolható be könnyen egyetlen kategóriába sem, ami egy 120 millió dolláros blockbuster esetében igazán nagy elismerésnek számít.