"Tóth Gabi megjelenése messze nem az esztétika csúcsait ostromolja, sokkal inkább a második világháború borongós emlékét idézi."

Ismered azt az érzést, amikor a mások helyett érzett szégyen úgy csap le ránk, mint egy kegyetlen csapás, szétzúzva az emberi méltóságunkat? Sajnos, ez nem csupán egy szomorú vicc, hanem a kereskedelmi tévés show-műsorok, tehetségkutatók és vetélkedők mindennapi valósága. Mondhatnám, hogy átnéztem a hazai műsorkínálatot, hogy másoknak ne kelljen, de végső soron ez is lényegtelen: az ország jelentős része minden este a csillogó, de kegyetlen szórakozásra szavaz. A Sztárbajnoktól a Megasztárig, a Nyerő Párostól A Kísértésig lassan elfogynak a kérdéseink, míg végül csak egyetlen, hatalmas válasz marad: miért várjuk mindig másoktól a megoldást a saját problémáinkra?

Amilyen nyilvánvaló, olyan unalmas lenne a mai szórakoztatóiparon számon kérni a morált és a műveltséget. Régóta dédelgetem azt az álmomat, hogy létrehozzak egy esztétikai kommandót, amely váratlanul rátör a gyanútlan nézőre, és könyörtelenül elveszi tőle a távirányítót, hogy a kezébe nyomjon egy könyvet, vagy legalábbis Bergman, Tarkovszkij vagy Kuroszava filmjeire irányítsa a figyelmét. De vajon valóban egészségesebb társadalmat építenénk, ha a három neves filmes helyett az Egri János által vezetett Elmebajnokság félelmetes tudású versenyzőit néznénk? Felismernénk-e, hogy már több mint harminc éve hülyítenek minket? És ha így lenne, tennénk-e valamit ellene?