A szubjektivitás lényege, hogy mindannyian a saját egyedi szemszögünkből tapasztaljuk meg a világot. Minden érzés, gondolat és élmény színesíti a belső univerzumnkat, így a valóság mindenki számára más és más. Az érzések sokszínűsége és a személyes tapasz
A minap éltük évadját a ballagásnak, most van annak ideje, hogy a nyolcadikosok meghozzák első vér- és verítékáldozatukat a (sokszor utóbb feleslegesnek bizonyult) tudás oltárán. Vizsgáznak, vizsgáztatják őket, akárcsak az érettségire állókat. Minden halálosan komoly, holott végeredményben semmit sem bizonyítanak a szőrös-szigorú-agypusztító vizsgák. Az ÉLET, a nagybetűs természetesen, ennek fittyet hány, mást, többet, egyebet, nagyobbat követel. Praktikus készségeket, józan észjárást, felismerőkapacitást, jó természetet, türelmet és belátást, behódolást és bevágódást (ha kell), egészséges életösztönt és túlélési technikák ismeretét, készségeket, amiket otthonról is hozhatunk, sikerrel alkalmazhatunk, éveket és érveket az értelmetlen közönnyel szemben.
Na de mindez elméleti szörtyögés. Afféle aktus utáni jó tanács. Hiszen a hic et nunc legalább annyira megfontolandó tényező.
Egy iskolában, amelyet nevezzünk el George Facebook Iskolának, egy fiatal diáklány, aki közel 14 éves és sárga öves taekwondo-harcos, izgatottan készült a nyolcadikosok búcsúztatójára. Az osztályfőnöke vagy talán az irodalomtanára felkérte őt, hogy ne csak a kollektív osztálydíszítésben vegyen részt, hanem keressen egy igazán különleges búcsúztató szöveget is. A műfajra és a formára vonatkozóan nem voltak szigorú megkötések, így a diák lázasan kezdett el ötletelni, hogy milyen szavakkal köszönhetik el egymást az osztálytársai, és hogyan fejezhetik ki a közösen eltöltött évek emlékét.
Így tehát a hetedikes lány teljesen önállóan állt a feladat előtt. Itt kellett praktikumból vizsgáznia, ami annyit jelentett, hogy mélyen belemerült az irodalom végtelen tengerébe, kutatások széles spektrumát végezve. A fiatal hölgy a 21. század gyermekeként, aki már többé-kevésbé magába szívta az irodalom világát, a könyvtáras blokkházi nagyszülői környezetében bontogatta szárnyait. Természetesen, amikor elérkezett az idő, a Google-hoz fordult, ahol könnyed ujjaival bepötyögte azt a szót, hogy "búcsú".
A digitális világban, ahol a felhők és könyvtárak szövik a mindennapjainkat, egy különleges pillanatot élhettünk át. Reményik Sándor „Mi mindig búcsúzunk” című verse bukkant fel, talán éppen a sárga övre vágyó fiatal tehetség kezében. A tanár engedett a varázsnak, és a lányka lelkesen nekilátott a tanulásnak. Elmondta a verset, és csodák csodájára, hibátlanul, tele érzelemmel. Nyilvánvaló, hogy őt is megérintette a költemény mélysége. Most pedig, hogy megosszam veletek ezt a gyönyörű verset, íme: nem hosszú, de annál kifejezőbb.
