Nagy Gabriella, a margittai iskola igazgatója, izgalmas perspektívába helyezi a kihívásokat és megvalósításokat. Számára a nehézségek nem csupán akadályok, hanem lehetőségek a fejlődésre és az innovációra. Munkája során folyamatosan keresi azokat a megold

A tizenhárom évvel ezelőtt alapított margittai Horváth János Elméleti Líceum, melynek diáklétszáma már több mint ezret számlál, nem csupán a számokat, hanem a minőséget is képviseli a térség anyanyelvű oktatásában. A kisváros Fő utcáján található magyar tannyelvű intézmény vezetője, Nagy Gabriella, határozottan hisz abban, hogy a tudás határtalan, és aki tanul, annak lehetősége nyílik arra, hogy az Értől egészen az óceánig elérje céljait.

- Ma már természetes egy margittai magyar család számára, hogy gyermekét óvodától az érettségiig a Horváth János Líceumba járatja. Viszont nem volt ez mindig így. Mekkora munka előzte meg a 2011-es iskolaalapítást?

- Hosszas és hatalmas. Már a 90-es évek elején léteztek próbálkozások, amelyek hol helyi, hol megyei, máskor meg központi szinten akadtak meg. Igény az önálló magyar iskolára már a rendszerváltás után mutatkozott, de a csillagok mintha soha nem úgy sorakoztak volna, ahogyan mi akartuk. A fordulópont valamikor a 2000-es évek második felében történt, amikor az akkori vegyes tannyelvű tanintézmény kicsengetési ünnepén a díjazott éltanulóinkat a román tömeg kifütyülte. Az eseményen részt vettek vezető politikusok is, akik azon a nyári napon végre meggyőződhettek követelésünk jogosságáról.

A '89-es fordulat után kivándorolt fiatalok gyermekei hiányoznak nagyon. Harminc évvel ezelőtt a mi fiataljaink tömegesen hagyták el a várost, míg a románok esetében a múlt rendszerben indult beköltözési hullám folytatódott. A számadatokat nézve – akár tetszik, akár nem – a magyarság helyzete egyértelműen romlik. Emlékszem, hogy harminc éve Margittán virágzó magyar tagozat működött, ahol diákjaink nemcsak hazai, hanem nemzetközi szinten is kiemelkedő eredményeket értek el a tantárgyversenyeken.

Azzal, hogy a román tannyelvű iskola bizonyos aspektusokban talán vonzóbb lehet, nem vonja magával a magyar diákok elcsábítását?

Azok a szülők, akik gyermekeiknek román óvodát választanak, rendszerint azzal a szándékkal teszik, hogy a gyerekek elsajátítsák az állam nyelvét. Azonban sok esetben a gyerekek nem is költöznek át a magyar tagozatra az előkészítő osztály után. Az arány körülbelül fele-fele, és a szülők gyakran azzal indokolják döntésüket, hogy "a kicsi megszokta és megszerette a közösséget". A kilencedik osztályra érve már alig van olyan diák, aki váltana a tagozatok között. Tavaly mindössze egy fiú döntött úgy, hogy átmegy a román tagozatra, mert a rendőr-akadémiára készült. Érdekes módon a magyar anyanyelvű diákok számára külön helyeket biztosítanak ott, de ezt most nem szeretném tovább boncolgatni. Például a helyi tűzoltóság vezetője is Bukarestben tanult, miközben nálunk érettségizett. Szóval, sokféle példa létezik. Az Értől az óceánig el lehet jutni, csak tanulni kell - szoktam mondani.

Az Érmellék varázslatos tájának szívében fekszik két bájos városka, Székelyhíd és Érmihályfalva, amelyek szorosan összefonódnak egymással. Milyen módon találják meg a boldogulás lehetőségeit ebben a kis, de gazdag kulturális örökséggel bíró háromszögben?

A három központ kínálatának megtervezése során célunk az volt, hogy egymást kiegészítve működjünk, nem pedig versenytársakként. Érdekes módon nem jellemző, hogy a margittai gyerekek Székelyhídra vagy Érmihályfalvára járnának iskolába, és fordítva is ritka. Csak azok a szülők és diákok mérlegelik, hol kezdjék a kilencedik osztályt, akik a három település határvonalán élnek. Kiemelkedő kapcsolatot ápolunk mindkét iskolával, akiket partnereinknek tartunk. A három település közül a mi intézményünk a legnagyobb, diáklétszámunk körülbelül 1150 fő. Nyolc óvodai és napközis csoportunk működik, emellett 11 elemi, 13 felső tagozatos, 11 líceumi és 6 szakiskolai osztályt kínálunk. Felnőttoktatás keretein belül két osztályban szervezünk képzéseket.

- Induljunk el a végső pontról, a felnőttoktatásról. Valóban jelentős igény mutatkozott erre?

Úgy döntöttünk, hogy olyan lehetőséget kell biztosítanunk azok számára, akik valamilyen okból kifolyólag nem kívánnak vagy nem tudnak részt venni az egyetemi képzésben. Ennek hátterében általában két fő tényező húzódik meg: az egyik a pénzügyi helyzet, a másik pedig az érettségi vizsga sikeres letételének hiánya. Mint azt sokan tudják, a kétéves nappali posztliceális képzéshez csupán a líceum elvégzése szükséges, érettségi bizonyítvány megléte nem követelmény.

Valószínűleg az évfolyamok egy része valóban lelkesedéssel vág neki a tanulásnak, míg a másik csoport inkább csak az oklevél megszerzésére összpontosít.

- Ez valóban így van, körülbelül fele-fele az arány. Aki alapjában lelkiismeretes, a felnőttképzésben is lelkiismeretes marad, és érdekli a tananyag. Más meg ugródeszkaként tekint a posztliceális képzésre. Embere válogatja.

Az alapfokú oktatás keretein belül a hagyományos tanítási módszerek mellett alternatív oktatási formák is elérhetők?

Természetesen! Íme egy egyedibb megfogalmazás: - Igen, nálunk léteznek úgynevezett lépésről lépésre osztályok, ahol a tananyag megegyezik a hagyományos osztályokkal, azonban az oktatás felépítése eltér. Ennek a módszernek már mély gyökerei vannak Margittán, hiszen a 90-es években indult el, és azóta a szülők egy jelentős része folyamatosan keresletet mutat iránta. Bár ez több költséggel jár, sosem merült fel, hogy a költséghatékonyságot vegyük figyelembe. Végül is az iskola a gyerekekért és családjaikért működik, nem pedig fordítva! A felső tagozaton általában két párhuzamos osztályt indítunk, de vannak olyan évfolyamok is, ahol három csoportban tanulnak a diákok.

Hány osztály kezd majd el a középiskolai tanulmányokat?

Iskolánkban különleges évfolyam működik, amely három líceumi és két szakosztállyal büszkélkedhet. Ez azonban nem a megszokott helyzet, hiszen általában két-két osztályt tudunk indítani. Az emelkedett számú osztály létrejöttének hátterében az áll, hogy a kilencedik osztálytól kezdve sok vidéki diák érkezik Margittára tanulni.

- Tudunk néhány esetről, de Margittán ez nem számít jelenségnek. Közel vagyunk a határhoz, de nem annyira, mint például Nagyszalonta, Székelyhíd vagy Érmihályfalva, ahonnan elég sokan járnak át magyarországi iskolákba. Tőlünk évente két-három gyerek próbál szerencsét, de olyanok is akadnak, akik rövidebb vagy hosszabb idő múlva visszatérnek hozzánk. Nagyváradra azok mennek, akik művészeti vagy felekezeti iskolában szeretnék folytatni a tanulmányaikat, netán olyan szakosztályban, amilyennel mi nem rendelkezünk. Az itteni szülők általában azon vannak, hogy ebben a zsenge korban gyermekeik maradjanak mellettük. Inkább magánórákkal pótolják azt, amit esetleg mi nem olyan szinten nyújtanánk, mint egy nagyváradi vagy debreceni iskola, de akkor sem kockáztatnák, hogy gyermekeik valahol a távolban hányódjanak, elkallódjanak.

- Ezek szerint semmiféle sznobizmus nem tapasztalható az itteni szülőkben, akik akár presztízskérdést csinálhatnak abból, hogy csemetéik hol járják ki a tizenkét osztályt?

- Margittán nem, a környéken viszont egyre inkább. Az utóbbi négy-öt évben terjedt el az a szülői felfogás, hogy ha már úgyis ingázik vagy bentlakásba kerül a gyerek, akkor legalább járjon egy nagyvárosi iskolába. Szülőként én nem örülnék annak, ha a nyolcadik osztályos gyermekem otthonról elkerülne, és csak hétvégeken találkoznék vele. Szerintem ebben a korban nagyon fontos a családi háttér, az együttlét, a mindennapi beszélgetések...

- Mennyire van rálátása a tanároknak a diákok életére, arra, hogy ha félrecsúsznak, még időben tudják megállítani a lejtőn? Merthogy a Horváth János-líceum a maga több mint ezerszáz diákjával nem kis iskola...

Amikor problémát észlelünk, akkor az osztályfőnök és az iskolapszichológus közreműködésével próbálunk közbelépni. Amennyiben a helyzet túllép a kompetenciánkon, de a szülők hajlandóak együttműködni a megoldás keresésében, leülünk velük, és közösen átbeszéljük a teendőket, majd javaslatokat teszünk. Van azonban egy harmadik forgatókönyv is, amikor a szülő és az iskola érdekei nem találkoznak, és a családban jelentkezik a probléma. Ilyen esetben a mi hatáskörünk már nem elegendő a megoldáshoz. Ilyenkor csupán annyit tudunk tenni, hogy az iskolapszichológus segítségével próbálunk érzelmi támogatást nyújtani a gyermeknek.

- Érezni azt, hogy a határ, azaz a Nyugat közelsége negatívan is hathat az ifjabb nemzedékre?

- Nem hinném, szülőként én legalábbis nem tapasztaltam. Nem tudom, mi történik Nagyváradon vagy a többi határ menti nagyobb városban, de egy biztos: kisebb településként Margitta másfajta értékrendet képvisel. A kisvárosnak ugyanis megvannak a maga előnyei: itt mindenki mindenkit ismer, és az emberek nem közömbösek egymással szemben. Például, ha egy diák elkezd dohányozni, és ezt észreveszi a negyedik vagy ötödik szomszéd, egészen biztos, hogy felhívja erre a szülők figyelmét.

Beszéljünk az oktatás színvonaláról. Mennyire érzi úgy, hogy a diákok és a kollégák elégedettek a körülményekkel?

Úgy vélem, mindannyian arra törekszünk, hogy a lehető legjobban végezzük a ránk bízott feladatokat. A kollégák elkötelezettsége az eredményekben is tükröződik. Az alsósok számos mese- és szavalóversenyen ragyognak, míg a nagyobb diákok különféle tantárgyi versenyeken és iskolán kívüli programokon mutatják meg tudásukat. Az érettségi eredményeink is biztatóak, bár tudjuk, hogy az érmelléki falvakból érkező diákjainknak komoly nehézségeket okoz a román nyelv és irodalom elsajátítása. Hasonlóan, a matematika is sokak számára komoly kihívást jelent. Pótvizsgázóink akadnak, de osztályismétlőink nincsenek. A szakosztályok helyzete viszont némileg eltérő. Azok a fiatalok, akik ide járnak, jobb, ha szakmát tanulnak, mintsem az utcán kallódjanak, hiszen a megszerzett tudás a jövőjükben is hasznos lehet. A kicsengetést megelőző tanár-diák közös szerenádra a pincér- és szakácstanulók által készített finomságok kerültek az asztalra. Ezeknek a fiataloknak a helyi és környékbeli vendéglátósok már most ígéretet tettek arra, hogy alkalmazni fogják őket, miután befejezik tanulmányaikat.

Az elmúlt négy év, 2020 és 2024 között a város irányítása nem az RMDSZ kezében volt, hanem Marcel Emil Sas-Adăscăliţii, egy román tanár vezette a települést. Ez a helyzet vajon előnyöket vagy hátrányokat hozott a magyar iskola életében?

- Mindenképpen hátrányt, és nem azért, mert a kolléga román nemzetiségű. Jól ismerem, dolgoztam vele, az egykori vegyes tannyelvű iskolában, amelyet vezetett, a helyettese voltam, tehát tudom, kiről és miről beszélek. Ő volt az, aki az említett ballagási ünnepségen nem állította le a csőcseléket, inkább tétlenül szemlélte gyermekeink lehurrogását és megalázását. Nem azt akarom mondani, hogy cselekedete által a magyar iskola szülőatyjává vált, de hogy akaratán kívül hozzájárult tanintézményünk létrehozásához, az biztos. Nemcsak igazgatóként, önkormányzati képviselőként is kijelenthetem, hogy az elmúlt négy évben nagyon nehezen tudtunk Sas-Adăscăliţiivel együtt dolgozni. Semmiben nem volt partner, mintha nem is a pedagógusi társadalomból származna! Néhány évvel ezelőtt Cseke Attila minisztersége alatt az iskolánknak kiutaltak központi alapból ötmillió lejt egy sportcsarnok építésére. Az önkormányzat kisajátította és kifizette a tulajdonosnak a két iskolaépületünk közötti területet, megvan a terv, fel van szabadítva a telek, és a sport szakos polgármester négy éven keresztül még az első kapavágásig sem juttatta el a projektet. Kérdem én, most az az ötmillió lej mire elegendő, illetve a tornatanár-polgármester konoksága és rosszindulata miatt most mennyivel kell megpótolni? Közpénzből, természetesen.

- Igazgatóként, önkormányzati képviselőként kapott-e erre valamiféle magyarázatot?

- Csak négy szem közt. Egyszerűen nem tartotta fontosnak. Pedig igazán nem volt más dolga, mint elindítani a közbeszerzési folyamatot, majd a végén átvéve a munkálatokat. Szerencsére az idei helyhatósági választások során, amelyet nemcsak a magyarok vártak, végre bekövetkezett a régóta áhított változás, és sikerült leváltani a jelenlegi városvezetőt.

- Mit ígér a város és a térség jövője?

- Ez az, amitől jó ideje tartunk, hisz látjuk, milyen kevés gyerek születik. Miközben a határ túlsó oldalán, az anyaországban csak ámulunk és bámulunk látván, hogy a városok parkjaiban ma már ritka az a házaspár, amely körül ne két-három gyerek szaladgálna. Sajnos ez nálunk nem így van. Ma már a roma családokban sincs hat-hét gyerkőc, mint hajdanán. Érződik, hogy ott, ahol az állam komoly népesedési politikával rendelkezik, ott gyarapodnak a családok, ott, ahol nem, a fiatalok egy, legfeljebb két gyermeket vállalnak.