Nádasdy Ádám a Kádár-korszak sajtóviszonyairól beszélve rámutatott, hogy a mai napig tapasztalható, sokszor megdöbbentő és ízléstelen nyilvánosság nem volt jellemző az akkori időszakra. Az interjú során London és Budapest, valamint a Pride és a méltóság t

Nádasdy Ádámmal időnként színházi előadások során, máskor pedig a Magyar Műfordító Egyesület eseményein keresztezzük egymás útját, hiszen mindketten e közösség tagjai vagyunk. Legutóbb a Víg Szalon varázslatos atmoszférájában futottunk össze, ahol megfogalmazódott bennem, hogy szeretném őt interjúra kérni. Végül azonban az interjú a digitális térben valósult meg, ami izgalmas új dimenziót adott a beszélgetésnek.

Először is, szívből gratulálok a Szinva-irodalmi díjhoz! Ez már nem az első elismerésed, és valóban lenyűgöző. Kérdezném, hogy még mindig megvan-e számodra az a varázslatos érzés, amit az ilyen kitüntetések hoznak, vagy idővel ez is csak egy rutinná válik az ember életében?

- Megvan! Különösen azért, mert teljesen váratlanul ért, és mert ezt valódi emberek osztják meg, akiknek a véleménye igazán számít, és úgy érzik, hogy méltónak találtak erre. Ez a pillanat sokkal nagyobb boldogságot ad, mint amikor egy kormánytisztviselő vagy egy miniszter adja át a díjat. Persze az is kellemes érzés, de ebben a helyzetben van valami igazán emberi.

- Régen az állami díjak odaítélésénél is előfordult, hogy valóban a szakmai teljesítmény alapján, a legjobbak részesültek elismerésben.

Természetesen, de a kitüntetések rendszere az állami szférában alapvető problémákkal küzd. Véleményem szerint ezeknek a díjaknak nem lenne szabad fennállniuk. A kommunista rendszer 1949-ben vezette be őket, hogy egyrészt a loyalitásukat bizonyító embereket jutalmazza, másrészt pedig, hogy helyettesítse az egyéni támogatási formákat. A tőkés osztály eltűnt, így a művészek támogatása most különösen fontos lenne. Nincsenek már olyan mecénások, mint Baumgarten vagy Hatvany báró... csupán a párt maradt. Ilyen rendszernek viszont nem lenne szabad léteznie.

Nemrégiben megjelent a Londoni levelek gyűjteménye könyv formájában. Ezek a levelek tavaly nyárig láttak napvilágot a Népszavában. Kérdés, hogy miért maradt abba ez a sorozat?

Nem azt mondanám, hogy a dolgok megszakadtak, hanem inkább, hogy lezárultak. Tudod, én nem vagyok hírszerző, aki az életét annak szenteli, hogy nap mint nap vagy heti rendszerességgel tudósítson arról, mi zajlik körülöttünk. Én inkább esszéista vagyok, egy kultúrák között barangoló utazó, aki bejárta Anglia tájait, majd onnan visszanézve figyelte Magyarországot. Kiválasztottam harminc olyan témát, amelyek részben az élet adományai, részben pedig az én tudatos választásaim. Harminc írásnyi anyag éppen elégnek tűnt, és úgy éreztem, hogy ez már egy könyvnyi tartalom. Elkezdtem nézelődni a Magvető Kiadó irányába, bízva abban, hogy talán felkeltjük egymás érdeklődését, és szerencsémre, sikerült is!

Az ember elkerülhetetlenül eszébe jut George Mikes klasszikus műve, a How To Be an Alien, amely magyar nyelven Anglia Papucsban címen vált ismertté. Bár a stílus kifejezetten eltérő, az alapvető nézőpont hasonló: egy magyar szemszögéből hogyan is fest Anglia. Az „alien” kifejezés itt nem a közkedvelt sci-fi lényekre utal, hanem csupán egy külföldi, idegen személyt jelöl, aki kívülállóként tapasztalja meg a brit mindennapokat.

- A jogi kategóriát. Ma is létezik ilyen. Van is ilyen kifejezés, hogy legal alien. Aki legálisan van ott, de külföldi.

- Ha elég sokat él az ember Londonban, ki lehet lépni az alien státuszból, vagy mindig megmarad?

Mindig megmarad. Bár én magam nem vagyok alkalmazott ott, nem fizetek adót, és nincs egészségbiztosításom sem. Idős koromban jutottam el oda, amikor a férjem munkát vállalt. Szóval nem igazán vagyok tipikus példa. A férjem viszont teljesen más helyzetben van. Akik tényleg ott dolgoznak, azoknak más a tapasztalatuk. Londonban könnyedén be lehet illeszkedni, hiszen a város rendkívül sokszínű. Talán az a legfontosabb, hogy mennyire beszél valaki angolul. A férjem például nagyon jól beszél, de akadnak olyanok is, akiknek ez nem megy olyan könnyen, és ha megszólalnak, azonnal kiderül, hogy külföldiek.

- Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy már többször is készíthettem veled interjút. Most azért gondoltam, hogy jó volna beszélgetni veled a Pride itthoni ellehetetlenítése kapcsán, mert kétlaki emberként rálátásod van az itthoni és a brit közegre. Nyilván ott is vannak kirekesztő emberek. Miben más élmény melegnek lenni itthon és odakint?

- Odakint sokkal kevésbé téma ez. A Fidesz-propaganda miatt Magyarországon ez általános témává vált, és nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek, hogy az én kis életvitelem országos problémaként merül fel, amikor pedig azért ennél fontosabb problémák is akadnak a magyar állam vagy a magyar nép szempontjából. Mondhatnám persze, hogy pozitívum, mert most már az utolsó faluban is tudja mindenki, hogy vannak melegek, és az micsoda.

Az utcán itt valóban ritkán látni férfi párokat kézen fogva sétálni, és ez a heteroszexuálisok körében is hasonlóan igaz. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a melegpárok jelenléte és elfogadottsága egyre inkább megfigyelhető. London egy igazi nagyváros, ahol a sokszínűség elfogadott, és az emberek jobban tolerálják egymás különböző identitásait. Itt a hagyományos öltözetet viselő muzulmán nő éppúgy felszáll a metróra, mint a meleg pár, és ez a sokféleség a város szövetének szerves része. Budapest viszont egy más világ. Gyönyörű és tágas, amit mélyen szeretek, de nem hasonlítható a nagy metropoliszokhoz. Budapest igazi magyar város, míg London valami más; talán nem is igazán angol, hanem inkább egy globális kultúra középpontja. Emlékszem, gyerekkorunkban az ilyen helyeket „osztályon felüli” éttermeknek neveztük. Te is emlékszel erre?

Természetesen, szívesen!

- Szóval társadalmilag ott a melegség inkább egy kedves, mosolyogtató téma. Az más kérdés, hogy egyénileg biztos problémát jelent, és a világ végéig problémát fog jelenteni, mert ezt az utat egyénileg kell megjárni mindenkinek, amikor ő rájön, hogy "más". Hogy kilóg a többiek közül. Ezen a legelfogadóbb társadalmakban is átesik minden kamasz. Olyan ez, mint amikor rájössz, hogy sokkal magasabb vagy, mint a többi, vagy sokkal alacsonyabb. Vagy hatalmas füleid vannak. Tehát van valami olyan jegyed, amivel nem nagyon tudsz mit kezdeni és valahogy meg kell tanulnod használni.

- Olyannyira, hogy ha jól tudom, csak valamikor a 60-as évek végén szűnt meg büntetendő lenni.

- Így van. Meglepően későn. Bár igaz, hogy akkor már nem alkalmazták, de papíron bűntetendőnek számított. Volt egy híres meleg pár, Benjamin Britten zeneszerző és Peter Pears operaénekes. Együtt éltek és együtt is léptek fel sokszor. De úgy kellett tenniük, mintha csak barátok volnának, akik közösen bérlenek egy szép nagy házat. Az áttörés akkor történt, amikor Britten meghalt, és a királynő az udvar nevében részvéttáviratot küldött Pearsnek. Ezt akkor sokan csodálták. Hiszen ha Pears és Britten sosem mondták, hogy ők meleg pár - márpedig nem mondták, mert féltek -, akkor tulajdonképpen miért küld a királynő részvéttáviratot egy teljesen idegen úriembernek? A melegek között ma is sokan azért kötnek házasságot - illetve Magyarországon csak bejegyzett élettársi kapcsolatot lehet -, hogy ha egyikük megbetegszik, akkor az orvos vagy az ápolónő ne legyen kénytelen azt mondani, hogy ne haragudjon, uram, ön milyen jogon van itt? Ha van róla papír, az egész más...

Említetted, hogy mindenki saját útját járja végig, amíg eljut a másságának vállalásáig. Én úgy látom, hogy ez az út nemcsak a melegek számára fontos, hanem azoknak is, akik nem tartoznak ebbe a közösségbe. Számos esetben az elfogadás folyamata során előfordulhat, hogy valaki nem csupán elfogadja, hanem egyenesen közömbös is a másik fél iránt. Különböző fokozatok léteznek az elfogadásban, és sokan elérnek egy olyan szintet, ahol az "én elfogadom, de…" mentalitás dominál. Ilyenkor a megértés mögött ott lapulhat egyfajta feltételesség is, ami azt tükrözi, hogy „jól van, elfogadom, de azért nem vagyok elragadtatva”. Be kell vallanom, én is átéltem ezt a fázist, és bár kissé zavarba ejtő, mégis jellemző, hogy az ember néha így reagál.

- Nem ciki! Ez természetes.

Az igazi elfogadás lényege, hogy az már nem is kérdéses. Amikor úgy érezzük, hogy nincs miről beszélni, mert a különbségek természetesek. Magyarország azonban még nem érte el ezt a szintet; talán az az oka, hogy itt a társadalmi változások később kezdődtek, mint például Angliában. Érdekes módon viszont nálunk a homoszexualitás büntetése korábban eltűnt, ami azt mutatja, hogy a jogi keretekben már elindult egyfajta előrelépés, de a társadalmi elfogadás szempontjából még sok a tennivaló.

- Kádár János fontos érdeme volt, hogy nem akart az emberek hálószobájába befurakodni. Egy diszkrét ember volt. Például nem voltak olyan gusztustalan sajtómegnyilvánulások, mint most, a Fidesz alatt, pedig hát az egész sajtó az ő kezében volt, ott nem volt mese. Ahogy a régi vicc szól Leninről, akár közénk is lövethetett volna. Nem volt a sajtóban szó arról, ha valakinek törvénytelen gyereke született, sem arról, ha házasság nélkül együtt éltek emberek. Ezekkel hála Istennek nem foglalkozott a párt.

A legalizálás folyamata meglepően gyorsan lezajlott. Valószínűleg úgy gondolták, hogy felesleges a bíróságokat ezzel a kérdéssel terhelni. Azonban ez nem jelentette azt, hogy a közvélemény automatikusan változott volna. Ehhez időre volt szükség, és természetesen a rendszerváltás is jelentős mértékben hozzájárult a szemléletformáláshoz.

- Ha egy társadalom általánosságban véve elfogadóbb, az kihat a gyűlölkedés minőségére is? Mert nyilván homofób emberek és politikusok mindenütt vannak. De arra gondolok, hogy ahol ez nem téma, és ahol nem sikk a melegek vegzálása, ott talán a gyűlölködők is visszafogottabbak.

Az biztos, hogy Angliában nem találkozom olyan újságcikkel, amely a melegek ellen irányulna. Hálás vagyok, hogy Magyarországon sem tapasztalok sértő megjegyzéseket. Persze lehet, hogy mindez a saját buborékom miatt van, hiszen már nem vagyok fiatal, és nem tartom magam érdekes személyiségnek. Vannak nálam sokkal nagyobb nyilvánossággal bíró közszereplők is. Kíváncsian várom, hogy mi történik a Pride-on. Természetesen a férjemmel együtt részt veszünk, és buzdítjuk barátainkat és ismerőseinket is, hogy csatlakozzanak hozzánk. Mert itt már sokkal többről van szó, mint a melegségről; a szabadságért küzdünk. Remélem, hogy akiknek fontos a szabadság, eljönnek majd. Abszurd, hogy a melegség ennyire szimbolikus jelentőséget kapott, de mindez a Fidesz-propaganda következménye.

A Pride rendezvények mögött mélyebb jelentés rejlik, mint amit sokan elsőre gondolnának. Ezek nem csupán ünneplések, hanem egyfajta megemlékezés is, amely a Stonewall-i lázadáson alapul, ami 1969-ben történt, és jelentős mérföldkő volt a LGBTQ+ közösség jogaiért folytatott harcban. A Pride a meleg közösség büszkeségét és méltóságát hirdeti, ugyanakkor figyelmeztet a diszkriminációra és a társadalmi igazságtalanságokra is. A büszkeség érzése nem pusztán az orientációról szól, hanem arról, hogy elfogadjuk önmagunkat, és kiállunk a jogainkért. Az, hogy valaki meleg, nem egy hiba vagy szégyen, hanem a személyiség része, amit érdemes megünnepelni. A "Meleg Méltóság Menete" kifejezés talán pontosabban tükrözi ezt a célkitűzést: a méltóság hangsúlyozását, amely minden egyén alapvető joga. Sokak számára a Pride lehetőséget ad arra, hogy közösségük részének érezzék magukat, és hogy együtt álljanak ki a jogegyenlőségért. A rendezvények során a színek, a zene és a közös ünneplés mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a résztvevők büszkén vállalhassák identitásukat, és felhívják a figyelmet a még mindig létező előítéletekre és diszkriminációra. A Pride tehát nem csupán a szórakozásról szól, hanem egy komoly társadalmi üzenetet is közvetít: a szeretet és az elfogadás fontosságát, valamint a méltóság megőrzését.

Én is sokat töprengtem ezen a témán. A büszkeség nem feltétlenül negatív dolog. Magyar nyelvben gyakran hallani olyan kifejezéseket, amelyek a büszkeséget és a nehézségeket összekapcsolják. Például: „Szegény, de büszke asszony” – ez a mondat sok mindent elmond arról, hogyan tekintünk egyes emberekre. Miért is lenne valaki büszke arra, hogy szegény? De a büszkesége nem a szegénységre vonatkozik, hanem arra, hogy a nehézségek ellenére is megőrzi a méltóságát és az identitását. Gondoljunk csak a nagyapámra, aki egy büszke sváb ember volt. Miért érdemelne büszkeséget valaki a származása miatt? Azért, mert abban az időszakban, amikor ő élt, sokan megvetették és elítélték a svábokat. Neki viszont ez nem számított; ő emelt fővel vállalta a származását, és azt mondta, hogy „itt vagyok, sváb vagyok, és büszke vagyok rá”. Az ilyen hozzáállás példát mutat arra, hogy a büszkeség nem csupán egy önértékelési forma, hanem egyfajta ellenállás is a társadalmi előítéletekkel szemben.

Náluk ugyanaz a szomorú helyzet áll fenn, mint azoknál, akiket még másfél évszázaddal ezelőtt rabszolgaként adtak-vettek. A Pride eseményei azonban rendkívül fontosak, mivel felhívják a figyelmet erre a problémára, és emellett csodálatos érzés számunkra, hogy az utcán kézen fogva vonulhatunk, vagy akár megcsókolhatjuk egymást. Farsangi hangulat lengi körül az eseményt, hiszen a farsang pontosan arra volt hivatott már az ókor óta, hogy az emberek kiszabaduljanak a mindennapok keretei közül, és szabadon kifejezhessék magukat.

Ahogy az ember belemerül a politikai diskurzusokba és a kommentelők véleményeibe, az az érzése támadhat, hogy sokan a melegeket egyfajta zárt csoportként képzelik el. E csoport tagjai mintha egy titkos társaság részeként, James Bond filmekből ismert főgonoszok szintjére emelt eltökéltséggel, egyfajta "meleg ideológia" keretein belül működnének, sőt, valamilyen átfogó összeesküvés részeként. De vajon létezik valójában egy egységes LMBTQ+ közösség és ideológia, vagy inkább sokszínű és sokféle nézőpontot képviselő emberek összességéről van szó?

- Nem, nem így van. Természetesen vannak meleg barátaim, és bátran elmondhatom, hogy a baráti köröm jelentős része melegekből tevődik össze. Számomra ez teljesen természetes. Ha cigány származású lennék, valószínűleg a baráti társaságom is nagyrészt cigányokból állna. Másrészt... hogy is fogalmazzam meg, nagyon izgalmas és különleges számomra ez a betűszó, az LMBTQ.

Nem ismerek ilyen embereket, és nem is vágyom arra, hogy kapcsolatba lépjek velük. Tehát nem, nem bonyolítunk semmit.

- Mi a helyzet a "meleg lobbi" körüli diskurzusokkal?

- Az más. A lobbizásnak minden társadalomban van létjogosultsága, ha arról szól a meleglobbi törekvése, hogy ne piszkálják a melegeket, vagy ne tiltsák ki az iskolából a szexuális felvilágosításnak ezt az ágát.

Az a kérdés, hogy mikor érdemes reagálni, valóban egy bonyolult helyzetet teremt. Ha válaszolunk, tulajdonképpen átadjuk az irányítást a másik félnek, hiszen az ő provokációikra válaszolunk, és ők valószínűleg éppen ezekre a reakciókra készültek. Ez egyfajta ördögi kör, amiből nehéz kiszabadulni. Hogyan lehet megtalálni a kiutat ebből a helyzetből? Talán a tudatosság és a belső erő segíthet abban, hogy ne engedjük, hogy mások manipuláljanak minket. Ahelyett, hogy reagálnánk, inkább válasszuk a cselekvést, és irányítsuk saját válaszainkat ahelyett, hogy a másik fél játszmájának részeseivé válnánk.

Ez egy igazán érdekes felvetés, de sajnos nem tudok rá konkrét választ adni. Politikai szempontból ez egy komoly dilemma. Teljesen egyetértek veled, én is gyakran hezitálok azon, hogy figyelmen kívül hagyjuk ezeket a hazugságokat és ostobaságokat, vagy inkább kiálljunk a véleményünkkel szembenük.

Például Magyar Péter nem igazán foglalkozott a Pirde ügyével, mégis azt mondtad, hogy ha kiderülne, hogy patái vannak, akkor is rá szavaznál. Úgy tűnik, hogy ez nem annyira az ő támogatására utal, hanem inkább a jelenlegi rendszer kritikáját hangsúlyozza.

Természetesen, itt van egy egyedibb verzió a szövegedből: - Igen, ezt elismerem, így van. De ideje lenne már valami újjal előrukkolni. Csak azért is, hogy az emberek ne szokjanak bele a kényelmességbe. Ha valaki egy pozícióban ül, ideje felállni és elmozdulni. Emelje fel a hátsóját! Semmi sem állandó. Senkinek sem szabad úgy viselkednie, mintha örökös felhatalmazása lenne. Mert bizony, tíz vagy akár több év után még a legbecsületesebb hivatalnok is elkezdheti azt hinni, hogy őt a sors választotta ki, hogy ott üljön. De ez nem biztos, hogy így van. Olyan ez, mint a nagymama tanácsa, miszerint évente kétszer is érdemes elmozdítani a bútorokat, még akkor is, ha nincs egér a házban – csak hogy elkerüljük, hogy akár csak egy is megtelepedjen.

Kétlakiságod ellenére örömmel tapasztaljuk, hogy gyakran megfordulsz Magyarországon. Hol tudják a tisztelőid és rajongóid veled személyesen is találkozni?

Szombathelyen egy izgalmas felkérést kaptam: megnyithatom az Ünnepi Könyvhetet, amely egy nappal később kezdődik, mint a budapesti rendezvény. A meghívás keretében ott is tölthetek egy éjszakát, mivel este vacsorára is várnak. Másnap visszatérek, de útközben Győrben megáll a vonat, és a helyiek arra biztatnak, hogy szakítsam meg az utamat, és részt vegyek egy irodalmi beszélgetésen a győri könyvtárban. Június 15-én pedig egész nap a Vörösmarty téren leszek, a budapesti Ünnepi Könyvhéten, ahol dedikálni fogok. Ne feledkezzünk meg Miskolcról sem, ahol június 11-én, a Színva-díj átvételekor leszek jelen.

- És min dolgozol?

A Vígszínház megkeresett azzal a megtisztelő feladattal, hogy fordítsam le Shakespeare klasszikus vígjátékát, a Windsori víg nőket. Ez a darab igazi könnyed szórakozást kínál, tele humorral és szellemes párbeszédekkel. A történet középpontjában Falstaff, a kövér lovag áll, akit Hegedűs D. Géza fog megformálni – szerintem őt az isten is erre a szerepre teremtette! A premier novemberben vár ránk, és már alig várom, hogy a közönség elé léphessünk.