Miért vonzza több tucat ember figyelmét néhány egyszerű tejkiöntő?
A zacskós tej talán nem büszkélkedhet a hungarikum címkéjével, de meglepően megérdemelné. Kicsit sárgás, kicsit savanyú – ez a mi saját, magyar ízvilágunk, amely a kék TEJIPAR feliratú láda mellett, egy odavetett, koszos ronggyal együtt érkezik. A zacskó, amelynek legfőbb feladata a tej tárolása lenne, valójában nem sokat segít ezen a téren (ezért is volt szükség a rongyra). Szállítás során kényelmetlen, hiszen a rongy már nem igazán alkalmas a törölgetésre, ráadásul a tej kibontása után is elég problémás a tárolása. De a jó hír az, hogy a plasztik tejkiöntő feltalálásával végre megoldást találtunk ezekre a gondokra. Ez a korábban hétköznapi, ám mára már elfeledett használati tárgy 2024. december 10-én egy kiállítás középpontjába kerül, bemutatva, hogy a régi problémákra új megoldások is léteznek.
Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer egy ekkora tömeg gyűlik össze, hogy tejkiöntőket csodáljon, de az élet néha meglepően tartogat meglepetéseket. A budapesti Király utcai K11 Labor kiállítóterme zsúfolásig megtelt érdeklődőkkel, akik nemcsak a közel negyven, különböző színű és formájú tejkiöntőt csodálhatták meg, hanem egy izgalmas zacskóstej-történeti összefoglalót is. Emellett a látogatók betekintést nyerhettek a klasszikus kiöntő tervezőjével, Ernyey Gyulával készült videóinterjúba is. A kiállításból természetesen nem hiányozhatott a jellegzetes tejesláda, a zacskós tej és a rongy sem, amelyek mind a tejkultúra fontos kellékei. Bár elsőre viccesnek tűnik, hogy egy tejkiöntő köré építsenek kiállítást, a kurátorok - Mayer Kitti, Novák Piroska és Viski Noémi - komolyan vették a feladatot, még ha a kiállítás címét ("Honey, have you ever heard of zacskós-tej-tartó?") egy Fábry Sándor-szkeccsből is vették kölcsön.
Fábry a 2008-as adásban arra a megérzésre épít, hogy a zacskós tej egyfajta hungarikum, amivel akár ismerkedni is lehet. De valójában ez nem igaz, és valószínűleg a csajozásra sem alkalmas: a tej zacskózásának koncepciója Kanadából ered, és Magyarországon kívül számos más országban is elterjedt. Sőt, van, ahol a mai napig népszerű választásnak számít, hiszen az 1960-as évek elején igazi újdonságnak tűnt.
A Tejipari Tröszt 1967-ben megkezdődött gyártása során a vezetők már sejtették, hogy a zacskós tej bevezetésével bár közelebb kerülünk a lemaradó nyugati országokhoz, a termék kezelése nem lesz egyszerű feladat. Éppen ezért, az új zacskós kiszerelés mellett piacra került a kiöntőcsőr nélküli műanyag tárolódoboz is, amelynek ára 4 forint vagy egy üres literes tejesüveg volt. A doboz tervezőjének kiléte máig ismeretlen, de a kiállításon lehetőség nyílt néhány példány megtekintésére.
A doboz már régen a piacon volt, de az emberi telhetetlenség határtalan: a magyar tejivók újabb és újabb megoldásokat kerestek, és nagyobb kényelmet kívántak. Ernyey Gyula és Gollob József 1968-69-ben válaszoltak erre az igényre, amikor megalkották a kiöntőcsőrrel ellátott dobozt, amely nem csupán doboz, hanem tejkiöntővé avanzsált. A tervezők figyeltek a részletekre is, és ergonomikus formával látták el az új terméket. Bár a jobb tejkiöntő iránti vágy már régóta létezett, a gyártás csak 1970-ben kezdődött el. De a lényeg, hogy végre elindult a folyamat: a zacskós tej népszerűsége egyre nőtt, és sokan küzdöttek azzal, hogy mit tegyenek a különböző forrásokból beszerzett tejjel. A siker tehát nem maradt el. Később a kiöntő tovább fejlődött, fület kapott a még könnyebb használat érdekében, ám a tervező neve sajnos feledésbe merült.
A kiállítóterem falain sorakozó zacskótörténeti állomások és a tejreklámok lenyűgöző időutazást kínálnak a múltba. A videóinterjúk és a másik képernyőn futó, tejkiöntőkkel kapcsolatos eszmefuttatások szintén hozzájárulnak a kiállítás gazdagságához, de a valódi figyelem középpontjában maguk a tejkiöntők állnak. Ezeket az értékes tárgyakat egy aszimmetrikus, kígyózó formájú asztalon helyezték el, ahol a beküldők személyes történetei is helyet kaptak. Ezekből gyakran kiderül, hogy a tulajdonosok miért és milyen okból őrizték meg a tejkiöntőjüket, még akkor is, amikor az eredeti funkciója már egyre inkább háttérbe szorult. Ez a megközelítés elvezet minket a kiállítás két lényeges kérdéséhez: noha tárgyéletrajzokról beszélünk, hamar világossá válik, hogy a tejkiöntőbe sokkal több rejlik, mint pusztán egy zacskó tej.
A róla való elmélkedés mindenképpen figyelemre méltó: a kiöntő a műanyagmánia szimbóluma, egy olyan korszak emléke, amikor ezt a csodálatos anyagot szinte minden problémára megoldásként tekintették. Valójában a műanyag számos területen valóban hozott is megoldásokat, de kérdéses, hogy ezek mennyire voltak fenntarthatóak. Mayer Kitti egy korábbi írásában részletesen bemutatja Magyarország plasztiktörténetét, kezdve az ötéves tervektől egészen a PVC-fotelig. A műanyag iránti hit annyira elmélyült, hogy a zacskós tej valóban elárasztotta a műanyagot: műanyag ládákban szállították (melyekbe Fábry szerint előzetesen már egy zacskó tejet is beleöntöttek a biztonság kedvéért), műanyag csomagolásban kínálták, és otthon is műanyag tárolókban őrizték.
Az akkori optimizmust és csodavárást viszont mostanra felváltotta az aggodalom: mégis mit fogunk kezdeni az örökkévalóságnak szóló tejkiöntőkkel akkor, amikor már alig kapni zacskós tejet? Mit kezdtek velük a korábbi gazdáik? És mit keres egy kiállításon egy kék tejesláda, miért nincs a helyén, a közértben (a rongy mellett)? És miért nem emlékszünk már a tejkiöntőre, amikor még bőven a rendszerváltás után is teljesen hétköznapi volt a zacskós tej (pedig a dobozos már a hetvenes évek végén megjelent Magyarországon)?
Ez a fajta vakság vagy emlékezetkiesés nem véletlenszerű: ahogy Frazon Zsófia, a kiállítást megnyitó etnográfus is megjegyezte, a tejkiöntő esetében hasonló helyzet áll fenn, mint sok más, közelmúltbeli témánál vagy kiállításnál. Nehéz viszonyulni hozzájuk, hiszen egykor annyira hétköznapinak számítottak, hogy az emberek nemcsak a történetükre nem figyeltek, de még az is elkerülte a figyelmüket, hogy létezett egyáltalán. Ezt jól példázza az is, hogy a kiállítás előtt próbáltam felidézni a tejkiöntőkről szerzett emlékeimet. Tudtam, hogy vannak, de csak nehezen ugrott be egy narancssárga doboz képe. Később kiderült, hogy ez a forma Ernyey 1968-69-es tervezésű alkotása, és hivatalosan napsárgának nevezték.
Ez nem jelenti azt, hogy a tejkiöntő-szüzek bármiről is lemaradtak volna, amikor részt vettek a kiállításon (és tényleg ott voltak, a közönség nagy része valószínűleg csak a Szomszédokban látott zacskós tejet ismerte), csupán annyit, hogy ezeket a tárgyakat legalább két, sőt, inkább több szemszögből is meg lehet közelíteni: vagy mint a személyes történet részeit, amelyeket már a nosztalgia torzít és homályosít, vagy mint valami újra rácsodálkozott csodát, amiből viszont a személyes élmény hiányzik. Ilyen dolgokból rengeteg van, de hogy a tejkiöntő is köztük legyen, azt nem gondoltam volna. (Egyszer részt vettem egy oldtimer-expón, és meglepődtem, hogy emberek sorba álltak, hogy megnézhessenek egy Ladát, aztán végül én is beálltam a sorba.)
A végén meg még az is kiderülhet, hogy a magyar design történetének egy fontos állomása tényleg többet tartalmaz, mint egy zacskó tej: Frazon szerint emlékeket és történeteket is. És hát tényleg: ha valakinek megvan egy Trabant hátsó lámpája, az tudja, hogy amit a hétköznapi életben már untunk, az ma már valami eszementmód haladó designnak tűnik, ehhez pedig nem kellett semmi más, csak egy kis idő, és egy csomó nyugati kocsi. Hasonló a helyzet a tejeszacskótartóval is (honey): 2008 után most már nem kell hozzá amerikai fiktív csajnak lenni, hogy az ember rácsodálkozzon valamire, ami ugyan fontos, de úgy besimult a hétköznapokba, hogy már a hiánya sem tűnik fel.
