Folyamatos halálfélelem árnyékában kellett megóvnia a kisfiút az életben maradásért.
Sürgős változás szükséges, különben minden vizünk elfogy
Szlovákia egy olyan filmet választott az Oscar-díjra, amely merészen szembesíti az ország II. világháború alatt elkövetett bűneivel. A náci kollaboráns Hlinka-gárda portyázásainak idején a zsidók, magyarok és csehek számára egyaránt elviselhetetlenné vált a helyzet; a feszültség szinte tapintható a magyar-szlovák faluban, ahol a támadó csizmák, egyenruhák és fegyverek mindennapos látványt nyújtanak. Az Emma és a halálfejes lepke című film, amely szlovák-cseh-magyar koprodukcióban készült, azonban nem lenne ennyire megrázóan hiteles Borbély Alexandra lenyűgöző alakítása nélkül. Az ő teljesítménye adja meg a film igazi súlyát és mélységét, amely a nézők szívéig hatol.
A film képei megelevenítik a jellegzetes sárga, zöld és barna árnyalatokat, amelyek egy régmúlt időszak hangulatát idézik. Az 1940-es évek viharos világába repít minket, ahol a politikai táj folyamatosan változott, államok szűntek meg és újjáépültek, és a határok újra és újra átrajzolódtak, miközben a lakosság sokasága egyre inkább elvesztette a biztonság érzését. A történet kezdetén a cseh elit menekülni kényszerül Szlovákiából, miközben a tömegből harsog a felkiáltás: "Csehek, menjetek vissza Prágába!" A feszültség fokozódik, és a gyűlöletbeszéd is egyre nyilvánvalóbbá válik, hallhatjuk a dühös rigmusokat, mint például "Cseh, magyar, zsidó, mind ütni való!", valamint azt a vádaskodást, hogy "a zsidókat is a magyarok hozták a nyakunkra". A film tehát nem csupán egy történelmi dráma, hanem egy figyelmeztetés is a gyűlölet és a megosztottság következményeire.
Marika, a megözvegyült varrónő (Borbély Alexandra) élete drámai fordulatot vesz, amikor visszatér falujába. Itt nem csupán azzal kell szembenéznie, hogy újra munkát találjon és önállóan megéljen, hanem egy váratlan helyzet is rá vár: a padlásán felfedez egy zsidó kisfiút (Nico Klimek), akit azonnal a szívébe zár. Marika elhatározza, hogy mindent megtesz érte; bújtatja, eteti, és mindent elkövet, hogy életben tartsa őt. Ám a helyzet korántsem egyszerű: mindkettőjük élete folyamatos veszélyben forog, hiszen a Hlinka-gárda bármikor megjelenhet, akár az éjszaka csendjében is, nem törődve sem emberi életekkel, sem isteni parancsokkal. Marika hősies küzdelme és a kisfiú iránti szeretete egy elkeserítő, de ugyanakkor inspiráló történetet sző a háború kegyetlen valóságában.
A film 124 percének zöme Marika mindennapi életének krónikáját mutatja be. Látjuk, ahogy a nő hűségesen varr, vizet mer a kút mélyéből, és gondoskodik az állatokról, miközben a kisfiú, Simon, boldogan kortyolgatja a friss kecsketejet. Marika rendre elrendezi a tyúkokat és a szalmát, minden este imádsággal zárja a napot, miközben a szívében hordozza férje, Lajos emlékét, akit a fronton veszített el. Mindezek a tevékenységek azonban nem mentesek a borongós árnyékoktól; a halál folyamatosan ott lebeg körülötte, mintha egy láthatatlan penge a torkán pihenne.
Még azokban a ritka és különleges pillanatokban is, amikor a kisfiú és Marika egymás társaságában lehetnek, valami varázslatos és megismételhetetlen születik meg közöttük.
A faluban, a szomszédságban éppen úgy zajlik a történelem, mint egy sötét álomban. Az éjszaka leple alatt zsidókat hurcolnak el, szekerek zörögnek, kiáltások és gyermeki sírások töltik meg a levegőt, míg a lövések visszhangja kíséri a csendet. A templom kövei között szlovák nyelven mondanak misét, az utcákon gárdisták vonulnak, lépéseik üteme hideg és megfélemlítő. Az ajtók berúgása nem ismer kegyelmet, Marikáé is megérzi a rettegést. Hamarosan kiszúrják a fiatal özvegyet, aki egyedül él, és egy náci tiszt jogot formál rá, mintha ő lenne a sorsának ura. Marikának olyan kötéltáncot kell járnia, ami nem törheti meg a kisfiú életét, de folyamatosan a szakadék szélén egyensúlyozik, minden lépése a túlélésért folytatott harc része.
Marika bátorsága mindenkit lenyűgöz, ahogy kiemelkedik a környezetéből. Egyetlen határozott mozdulattal, amikor becsukja az ajtót a gárdista orra előtt, az erőszaknak szab határt. Elfordulásával és kiszolgáltatott, mégis eltökélt tekintetével képes megjeleníteni a legnehezebb helyzetek utáni küzdelmet. Amikor magyarul vagy szlovákul megszólal, az a hitelesség és az érzelmek olyan mélységét tükrözi, amit kevesen tudnának megismételni. Borbély Alexandra olyan lenyűgöző teljesítményt nyújt, hogy az felülmúlja a Testről és lélekről című filmben játszott szerepét is, amelyért Európa Filmdíjat nyert.
Nico Klimek lenyűgöző teljesítménye révén életre kel a kisfiú karaktere, akinek a szívszorító küzdelme mindannyiunk számára ismerős lehet. Ő az, aki kétségbeesetten próbálja megérteni, miért kell a legforróbb napokon is a padláson vagy a földbe ásott búvóhelyén bujkálnia, míg a többi gyerek zavartalanul élvezi a kinti játékokat. Ugyanakkor ott van az a fájdalmas ellentmondás is, hogy a házba való belépés lehetősége elérhetetlen, és ezáltal a fagyos, magányos órák is a sorsába vannak írva.
Marika számára a vágyott anyaság megélése egy különös egyensúlyt követel, ahol szigorú határokat kell felállítania a köztük lévő kapcsolat érdekében. Csak egyetlen pillanatban tapasztalhatják meg az önfeledtséget: a tó partján, ahol a holdfény ezüstös csillogása alatt Marika türelemmel és szeretettel tanítja Simont az úszás rejtelmeire. Itt, ebben a mágikus környezetben, a víz tükrében eggyé válik a vágy és a valóság, és minden más eltűnik körülöttük.
A film végig rettenetesen szűk perspektívát mutat, szinte csak közeliket látunk, de néha olyan közeliket, hogy még a szereplők bőrének pórusait is ki tudjuk venni, miközben a kép többi része homályban marad. Ez a klausztrofób érzés jól visszaadja azt a bezártságot és kiszolgáltatottságot, ahogy a szereplők kénytelenek élni az életüket. A történéseket hol a rácsok szűk résein át figyelhetjük, hol egy gárdista néz be egy bepárásodott ablaküvegen keresztül az egyébként is alacsony mennyezetű parasztházba, de gyakran ezeken túl is csak részleteket látunk egy-egy jelenetből,
A film során Marika arca, keze és lába dominál a képernyőn; minden borzalom az ő szemében ragyog vissza. A kamera sosem tágítja ki a látószöget, még akkor sem, amikor a kert végében vagy a földeken állunk, és a feszültség fokozódik, amikor Marika és Simon a tó vízébe merülnek. Lélegzet-visszafojtva figyeljük, vajon sikerül-e időben felbukkanniuk a vízfelszín felett. Ennek ellenére egy pillanatra sem érezzük unalmasnak a jelenetet; Borbély Alexandra arca ezerféle érzelmet közvetít, a fejkendős, sírás szélén álló fiatal özvegytől kezdve, egészen addig a nőig, aki bátran kiáll magáért, még akkor is, amikor az apósai kérdőre vonják. A film többi szereplője – a pap, a szomszéd, a gárdisták – mind hozzájárulnak ahhoz az atmoszférához, amelyben Marika küzdelme és bátorsága a középpontba kerül.
A film záróképsoraiban egy felirat figyelmeztet arra, hogy a háború végén Marikát, akárcsak több ezer másik magyart, kitelepítették a kollektív bűnösség elvének jegyében. Ezen emberek sorsa azért pecsételődött meg, mert Magyarország a náci Németország szövetségese volt. Az egyik bűnért egy másik bűnnel torolták meg a helyzetet, és az alkotók szándéka nem csupán a múlt eseményeinek felidézése, hanem a szélsőséges nacionalizmus gyökereinek feltárása is, amely ma is releváns üzenetet hordoz számunkra.
Az Emma és a halálfejes lepke történetét eredetileg Peter Krištúfek író, forgatókönyvíró, rendező (Látható világ - 2011) szerette volna vászonra vinni, és miután meghalt, Zuzana Mistríková producer kereste meg Iveta Grófovát, a film rendezőjét (Made in Ash - 2012, Little Harbour - 2017), hogy vegye át a filmet. Ő ezt meg is tette, mert mélyen megérintette a történet.
A filmben számos olyan jelenet bontakozik ki előttünk, amelyek az álom, a képzelet és a valóság vékony határvonalán egyensúlyoznak. A történet végén sem kapunk tiszta választ, ami még inkább felerősíti a film titokzatosságát és mélységét.
Az alkotás egy különleges szlovák-cseh-magyar koprodukció, melyben a magyar partnerként a Campfilm működik közre. A film megvalósítását a MOL - Új Európa Alapítvány támogatja, míg a Filmsquad vállalja a forgalmazást.
