Életének 86. évében távozott az élők sorából Voigt Vilmos, a neves néprajztudós, akinek munkássága mély hatást gyakorolt a magyar kulturális örökség megőrzésére és kutatására.

Eddig sosem szólítottam így, noha tegeződtünk, de a tanítványi tisztelet e formalitása mindig is megmaradt. Számomra ő mindig a Tanár Úr maradt, még akkor is, amikor diákként a háta mögött titokban a vicceit meséltük. Rettegtünk tőle, hiszen a tudása olyan hatalmas volt, hogy azt egy halandó ember nehezen tudta felfogni, és a szarkazmusával, olykor pedig a gyilkos humorával csak még inkább megerősítette ezt a félelmet. Az évek folyamán azonban ez a rettegés enyhült, de egy élemedett, már tapasztalt tanítvány, aki a munkatársa is volt, megjegyezte róla: Voigt tanár úr mellett sosem érezheti magát az ember biztonságban. Hiába távozott, amíg élünk, a tanításai velünk maradnak, és ahogy itt ülök, elgondolkodom, hogy ha olvasná ezt (de hát olvassa!), mit szólna ehhez Voigt Vilmos?

1940-ben született, Szegeden, de már az általános iskolát is Budapesten végezte, majd 1963-ban magyar nyelv- és irodalomból, valamint néprajzból szerzett diplomát az ELTE bölcsészkarán, ahol tovább folytatta pályafutását a folklór tanszéken: tanársegédként, adjunktusként, docensként, egyetemi tanárként, intézetvezetőként, végül professzor emeritusként. Több mint hatvan évet húzott le ugyanazon a munkahelyen, miközben oktatott amerikai, ausztriai, észt, finn, jugoszláviai, németországi, romániai és szlovákiai egyetemeken. A folklorisztika, azon belül a mesekutatás és annak oktatása magyarországi megreformálója, a szemiotika nemzetközileg elismert szaktekintélye, a balti népek irodalmának akadémiai doktori fokozatot érő szinten ismerője, vallásetnológiai alapáttekintések szerzője, a folklór elméleti (esztétikai, strukturalista, szemiotikai stb.) megközelítési lehetőségeinek, bátran kimondhatjuk: klasszikusa. Könyvei, tanulmányai a világ számos nyelvén és helyén jelentek meg, miközben maga is a tucatnyit meghaladó számú nyelven olvasott, a magyar mellett szuverén módon adott elő németül, angolul, finnül, de egzotikusabb nyelvektől sem riadt vissza.

Tudományos pályafutása mellett, amely számtalan elemzési lehetőséget és kontextusba helyezési lehetőséget kínál, pedagógiai munkássága felbecsülhetetlen értékkel bír. Noha nem könnyű feladat, és komoly nyelvi kompetenciát igényel, Voigt Vilmos széleskörű érdeklődési területének bármely aspektusának vizsgálata. Tanítványait valójában erre a feladatra is fel akarta készíteni. Egy anekdota, amely lehet, hogy túlzásnak tűnik (bár annak idején szent meggyőződéssel hittünk benne), jól tükrözi a Tanár Úr elvárásait. Minden vizsgaköteles tantárgyhoz a bőséges kötelező olvasmányjegyzéken kívül "áttekintésre kötelező" művek listáját is összeállította. Ezen művek elolvasása nem volt kötelező, de a vizsgán való jártasságot megerősítette, hiszen a Tanár Úr körmönfont kérdésekkel ellenőrizte a tudást. A jegyzékekben a magyar nyelvű olvasmányok mellett természetesen szerepeltek angol, francia, német és orosz nyelvű művek is, de egyszer egy ó-izlandi nyelven íródott forrás is megjelent. A néprajz szakos hallgatók különféle nyelvi párosításokban végezték tanulmányaikat, így a világnyelvek nem okoztak különösebb nehézséget. De ki tanulna ó-izlandiul? Néhány bátor diák küldöttsége indult a Tanár Úrhoz, hogy félénk protestálásukat kifejezzék. A Tanár Úr, láthatóan megjátszott csodálkozással, visszakérdezett: "Hogyan? Önök nem olvasnak ó-izlandiul?"

Pedagógiai elve a vadászé volt: mindig a futó vad elé kell célozni. Magyarán: erejét egy picit (de csak egy picit) meghaladó feladat elé kell állítani a hallgatót, az viszi előbbre.

Rengeteget tanultunk tőle.

De nem eleget.

A Piarista közzé visszakeresztelt Pesti Barnabás utcából a munkahelye fokozatosan az ELTE BTK Múzeum körúti épületébe költözött, majd a Tarcali utcába... és most már az égi íróasztal mellett találja magát. Elképzelem, ahogy összefut régi barátjával, Vajda Lászlóval, aki rákérdez a jól ismert, de nem túl kedvelt kérdésére: "Na, Vili, min munkálkodsz mostanában?" Mire ő csak ennyit felel: "Lacikám, mikor is kérdeztem én tőled, hogy mivel foglalkozol?"

Soha nem volt kedve megosztani velünk a gondolatait, inkább cselekedett. Aztán egy nap, váratlanul, szembesültünk azzal, amit a háttérben létrehozott.

És most, nem váratlanul, de mégis hirtelen, távozásával találjuk szemben magunkat. De hiszen nem is ment nagyon messzire. Most is érzem ujjaimon figyelő tekintetét...