A következő lépés a végkimenetel után | Demokrata

A cikk megosztásához kérjük, kattintson ide, vagy másolja ki a következő linket, és küldje el emailben: https://demokrata.hu/sport/kovetkezo-lepes-a-vege-utan-948708/

- Hiába mondom, hogy abbahagyom, az egyik kezemre úgyis mindig rá fog férni a tenyérvédő! - mondja mosolyogva, ám a szemében ott csillan a fájdalom. A külső világ változatlan: a Fradi, a tornaterem, a felszerelés, és persze a jól megszokott tenyérvédő. Mégis, valami fundamentálisan eltűnt. Leülünk a terem szélére, figyeljük a fiatalokat, akik a nyújtón, gyűrűn és talajon edzenek, miközben Krisztián tekintetén tükröződik a múlt és a jelen feszültsége. Szemével követi a mozgásokat, de néha úgy tűnik, mintha más világban járna. Az ítélet már megszületett: ennek vége. Egy álom elillant, egy pályafutás véget ért. Gerincvelő-problémák miatt orvosi utasításra kénytelen búcsút inteni a versenysportnak.

- Valahol készültem rá, mégis villámcsapásként ért. Ugyanez a gerincvelő-probléma már felmerült 2023-ban, amikor az olimpiai kvalifikációs világbajnokságra készültem. Eltiltottak a tornától a részletes kivizsgálásig, másfél hónapot kihagytam. Az akkori vizsgálatok során kiderült, még nem olyan rossz a helyzet, hogy ne tudjam folytatni az élsportot, de szigorú és folyamatos kontrollt írtak elő, tünetektől függetlenül. Heti tíz alakalommal, napi kétszer, tíz órában a tornateremben vagyok, óriási fájdalomként éltem meg, hogy másfél hónapra eltiltottak a sporttól. Amikor újra beléptem ide, a fájdalom helyét a boldogság vette át. Tavaly készültem a kvalifikációs világkupákra, az Európa-bajnokságra, célom volt kijutni a párizsi olimpiára. Nem sikerült. A játékok után elkezdtem az őszi felkészülést, de éreztem, valami megint nincs rendben. A testem küldte a jeleket: zsibbadást, fájdalmat, és valahol ez lett a szerencsém, komolyan vettem a jelzéseket. Az újabb gerincvelő-vizsgálat során kiderült: nincs tovább az élsportban, és adjak hálát a Jóistennek, hogy a civil életemre nem lett következménye.

Balázs Krisztián elárulta, hogy a nehezebb időszakokban néha felmerült benne a gondolat, hogy saját felelősségére folytatja a sportot. Azonban hamar rá kellett ébrednie, hogy az egészsége és az élete sokkal fontosabb, mint a versenysport. Ráadásul sportorvosi engedélyt sem tudott volna szerezni, így csak egy út maradt számára: a pályafutásának lezárása. Az életének hátralévő részében szakemberek segítik, és gyógytornával igyekszik karbantartani a testét. Keserű iróniával mondhatnánk, hogy a történelem megismétli önmagát, hiszen édesapja, aki birkózó volt, szintén egy sérülés miatt kényszerült a pálya elhagyására.

Keresztény háttérrel nőttem fel, ahol az átkokban való hit nem része a mindennapoknak. Édesapám is a sérülése miatt hagyta abba a versenyt, igaz, sosem sportolt olyan magas szinten, mint én. Mivel ő is átélte a nehézségeket, óriási támasz volt számomra az utóbbi időszakban, ahogyan a teljes családom is. Olyan támogató környezetben nőttem fel, ahol ha egy nehéz nap után hazaérek, mindig biztonságot és szeretetet érzek. Bármilyen helyzet adódik, tudom, hogy mellettem állnak. Ugyanez igaz a Ferencvárosi Torna Clubra is, amely második családommá vált; ők folyamatosan támogattak, amíg aktív versenyző voltam, és a pályafutásom befejezése után sem engedték el a kezem. A tornaszövetség is hasonló módon állt mellettem, amiért nagyon hálás vagyok.

Az orvosi diagnózissal való szembesülés sosem egyszerű feladat; a feldolgozása egy lassú, fokozatos folyamat, amely nem történik meg egyik pillanatról a másikra, és nem is siettethető. Vannak napok, amikor a teher nehezedik ránk, és olyanok is, amikor könnyebben viseljük a helyzetet. Azonban a nemzetközi tornasport világából sok inspiráló üzenetet és bátorítást kaptam, amelyek erőt adnak a mindennapi kihívásokhoz.

- Megerősítenek abban, hogy legyek büszke az elért eredményeimre, nincs miért szégyenkeznem. Bár még pár olimpiai ciklus előttem állt és a gondolat, hogy mennyi mindent érhettem volna el... De gyerekkorom óta úgy nevelkedtem, ha elértél valamit az életben, ügyes vagy, becsüld meg, de egyből tedd be a fiókba és menjél tovább, mert mindig van egy következő lépés. Néha fájó szívvel jövök le a terembe, aztán elkezdek valami újat, amiben örömöm lelem, és ez mindig egy lépés előre.

Nem gyötri magát azzal a kérdéssel, hogy "miért épp velem történt ez?", és nem is vár választ. Rájött, hogy a múltba való merengés nem szolgálja a jövőjét, így elfogadta a megváltozhatatlant. Ezt a szemléletet a hite és belső ereje táplálja.

- Nem szükséges a válaszokat keresgélni, hiszen ha a Jóisten más ösvényt jelölt ki számomra, azt tisztelettel elfogadom. Hálás vagyok minden ajándékért, amit az élettől kaptam, és különösen azért, mert mindez időben, a hosszú távú egészségem szempontjából valósult meg. Jelenleg azon dolgozom, hogy felfedezzem az új, igazi énemet. Nem csupán Balázs Krisztián tornászként szeretnék élni, hanem mint Balázs Krisztián, az ember. Ezt a szemléletet igyekszem szem előtt tartani, és hitem megőrzésével új célokat kitűzni magam elé.

Az utóbbi időszakban több élsportolóval találkoztunk, akik bátran és őszintén osztják meg hitüket, valamint azt, mit jelent számukra a vallás az életük különböző aspektusaiban. Legutóbb Szabó-Feltóthy Eszter úszónő és most Balázs Krisztián is kiemelkedően nyíltan beszélt erről. Fiatal koruk ellenére nem hagyják, hogy a külső elvárások befolyásolják őket; határozottan kiállnak a saját nézeteik mellett, és inspiráló példát mutatnak korosztályuk számára.

Mindig is fontosnak tartottam, hogy hű maradjak a hitemhez, és büszkén vállalom azt. Számomra nem csupán egy-egy közösségi média poszt megírásáról van szó, hanem ennél sokkal mélyebb jelentőségről. Minden verseny után, amint elfoglaltam a szállásomat, az első dolgom volt, hogy felkeressem a legközelebbi templomot, függetlenül attól, hogy az adott nyelvet beszélem-e vagy sem. Az otthonról hozott értékek számomra iránytűt jelentenek, és nem hagyom, hogy a külső elvárások eltérítsenek ettől az úttól. Manapság sokan hajlamosak megfeledkezni arról, hogy milyen fontos a másokkal való tiszteletteljes bánásmód, vagy hogy segítenünk kellene az időseken, illetve a rászorulókon. Kortársaim talán nem értékelik ezeket az eszményeket olyan mértékben, mint ahogyan én, de én a neveltetésem révén igyekszem ezeket az értékeket megőrizni és továbbadni. Remélem, hogy a jövő generációjának is sikerül majd átadnom mindazt, amit én is örököltem.

Bársonyos nyugalom árad belőle, és szavai szinte simogatják a hallgatóságot. Mások talán összeroppannának a súlyos terhek és a fájdalom nyomasztó súlya alatt, de Krisztián szilárdan áll, egyenes háttal, miközben a belső viharok zúgnak a lelkében. Amikor megosztjuk vele a megfigyelésünket, egy lágy mosoly jelenik meg az arcán, mintha a csendes erő és a titkok tudója lenne.

- A hosszú évek alatt megtanultam, ami bennem van, az maradjon is ott. Nem kell mindent a külvilág elé tárni. Jelenleg amit megoszthatok: egyfelől szomorúság, másik oldalról öröm, az új kezdet miatt. Amióta megtudtam a diagnózist, talán csak egy hétig nem voltam terem közelében, utána lementem Tatára a férfiválogatotthoz, azokhoz a srácokhoz, akikkel gyerekkorom óta együtt készültem. Lehet, hogy furcsa és csak az érti, aki átélte, de van egy jellegzetes atmoszféra és illat (mondjuk szépítve), amit ha megérzel, az utolsó porcikád is reagál rá, egyből elkezd fájni a hátad, vállad és egyből fáradt leszel. Amikor először beléptem Tatára úgy, hogy tudtam, többé nem megyek fel a korlátra, borzasztó volt átélni. Minden fájdalomtól függetlenül sem eresztem el ezt a kapcsolatot, továbbra is támogatom a válogatott srácokat, mellettük leszek és a legjobbat kívánom, végig fogom követni a pályafutásukat, hiszen együtt kezdtük, maradok a végéig...

Huszonkét év, és ebből a torna másfél évtizede egy különleges fejezetet jelentett. Hihetetlenül fiatal, még előtt áll az élet, de már egy élsportolói pályafutás tapasztalatát magával hordozza. Most nem az idő a visszatekintésre, hiszen a jövő várja, de ha valami mosolyt csal Krisztián arcára, az éppen a múlt csodás emlékei és eredményei. Szívesen idézi fel a legszebb és legmeghatározóbb pillanatokat, amelyek örökre nyomot hagytak benne.

- Azt hiszem, minden versenyhez kapcsolódnak jó emlékek, minden gyakorlat, pontszám pontosan a fejedben van. Próbáltam visszatekinteni mindarra, amit elértem, és büszkeséggel tölt el minden korosztály eredménysora, az ifi, a junior és a felnőtt. Az ifjúsági olimpián elért három érmem - csapattal arany-, talajon ezüst-, nyújtón bronzérem -, vagy említhetem az ifjúsági Európa-bajnoki győzelmemet, a hazai ifi-világbajnokságon szerzett bronzérmemet, ezek mind mérföldkövei voltak a pályafutásomnak. Mégis, az eredményeken túl, ha ki kéne emelnem a legnagyobb saját sikerem és büszkeségem, akkor azért mondanám az ifjúsági olimpiát, mert hatalmas kín és szenvedés árán, fáradásos töréssel a lábamban értem el a három érmet.

A Fradiban fiatal tornászokkal dolgoznak, akik hat és tíz év közöttiek. Az edző, Nagy Zoltán, nem csupán a sportág alapjait tanítja meg nekik, hanem olyan életre szóló leckéket is átad, amelyek túlmutatnak a tornán. Az edző arra törekszik, hogy ezeket az értékes tapasztalatokat továbbadja a következő generációnak, ezzel gazdagítva a fiatalok fejlődését mind a sport, mind az élet terén.

Az edzői pálya beteljesítése nem csupán tudást és tapasztalatot igényel, hanem rengeteg időt is, hiszen egy generációt felnevelni hosszú és kitartó munkát jelent. Az élsport nem csupán fizikai teljesítményt követel, hanem életre szóló leckéket is ad, és kialakít egy világos értékrendet. Nagy Zoltán edzőm irányítása alatt olyan tudásra tettem szert, amely nemcsak a sportban, hanem a mindennapi életben is hasznosnak bizonyult. Ő tanított meg arra, hogy mikor érdemes kifejezni a véleményemet, és mikor a hallgatás a bölcsebb választás. A Fradiban eltöltött időm alatt valóban gazdag tapasztalatokat gyűjtöttem, amelyeket magammal vihetek az élet minden területére.

Amint a gyerekek, a lelkes padavanok megérkeznek, még nem választották el magukban az élsportoló és az edző szerepét. Ennek megfelelően a köszönések is változatosak. Együtt osztozunk a jókedvű „Szia, Balázs Krisztián!” üdvözlet örömében.

A szülői visszajelzések alapján úgy tűnik, hogy a gyerekek élvezik a közös edzéseket velem. Csillogó szemekkel figyelnek rám, és elegendő, ha egyszer megfogalmazom a kérésemet, máris teljesítik. A családom és az edzőm közötti szoros kötelék mindig is fontos volt számomra, és ezt a szemléletet szeretném továbbvinni. Ugyanakkor fontos, hogy hű maradjak önmagamhoz. Az edzői szerepemben számomra alapvető, hogy amikor szükséges, fegyelmezzek, de dicséretet is adjak, és mindig támogassam a tanítványaimat – ezek nálam elengedhetetlen értékek. Ráadásul, a székely származásomnak köszönhetően a humor sem fog hiányozni. Hiszem, hogy jókedvvel sokkal könnyebb a munka, és ezáltal a fejlődés is gördülékenyebbé válik.

Balázs Krisztián úgy véli, hogy a példakép szerepe nem csupán megtiszteltetés, hanem felelősség is. Nem engedheti meg magának, hogy elhanyagolja ezt a kötelezettséget, így bár más formában, de továbbra is irányt mutat a fiatalok számára. Felfedezte életének új vezérfonalát, és elindult azon az úton, amelyre szánták, miközben egyre inkább kirajzolódik benne egy új élet lehetősége. Ahogy már korábban is hangsúlyozta, nem kíván mindent megosztani magáról; fontosnak tartja, hogy bizonyos dolgok megmaradjanak benne, őrizve a kincseket és a tudást, amelyeket az élet során szerzett.