Justinianus császár majdnem a szurkolók lázadásának áldozatául esett.

Tizenhat aranyéremmel tért haza a magyar csapat a helsinki diadalútról

A szekérversenyek lenyűgöző hagyománya már az ókorban gyökerezett, és a legkorábbi források alapján egyaránt népszerű volt a görögök és a rómaiak körében. Nem meglepő, hogy a híres történetíró, Homérosz, mindkét jelentős művében, az Iliászban és az Odüsszeiában is említést nyert. Ezek a versenyek a görög olimpiák egyik legkedveltebb sportágát képviselték, míg a római Birodalom főbb városaiban szinte mindenhol találkozhattunk hippodromokkal, ahol a versenyek zajlottak.

A Nyugat-római Birodalom bukása után ez a sportág keleten továbbra is közkedvelt maradt, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a gigászi méretű Konstantinápolyi Hippodrom a város központjában helyezkedett el, padjain pedig tízezrek foglalhattak helyet. Természetesen ennek nemcsak szórakoztatási célja volt, hiszen az impozáns épületegyüttes a császárok hatalmát és gazdagságát is prezentálta.

A versenyek nem csupán sportesemények voltak, hanem igazi ünnepek is, ahol a nézők több napon át önfeledten élvezhették az ínycsiklandó lakomákat. E rendezvények nemcsak a kikapcsolódni vágyókat vonzották, hanem a fanatikus szurkolók seregét is, akik a legnagyobb szenvedéllyel támogatták kedvenceiket. Justinianus uralkodása alatt négy különböző csapat létezett, amelyeket a könnyebb azonosíthatóság érdekében színekre osztottak: követőik így "fehér", "zöld", "vörös" és "kék" szurkolónak vallották magukat. A versenyek után gyakran előfordult, hogy a vesztes csapat drukkerei csoportokba verődtek, és heves utcai összecsapásokba kezdtek a rivális tábor tagjaival, így a sport nemcsak a szórakozás, hanem a feszültség forrásává is vált.

Flavius Belisarius élete során rendíthetetlenül támogatta Justinianust, és hűséges szolgálatával maradandó nyomot hagyott a történetben.

Pontosan ez zajlott le 532. január 12-én. A feszültség gyökere nem a versenyben keresendő, hanem abban, hogy a császár drasztikus adóemelésbe kezdett, miközben nyíltan a kékek pártját fogta, ami a zöldek híveinek haragját váltotta ki. Ez bőven elegendő alapot szolgáltatott a két rivális csoport számára, hogy összecsapjanak. A rendbontásra a városi prefektus gyorsan reagált, és szinte azonnal halálra ítélte a felbujtókat, akik között vegyesen voltak kékek és zöldek. Ám a sors különös fintora, hogy a kivégzésre szánt akasztófa váratlanul összeomlott; a tömeg ezt isteni jelként értelmezte, és védelmébe vette a halálraítélteket, követelve számukra az amnesztiát.

Justinianus természetesen hallani sem akart a kegyelemről, hiszen ezt saját hatalmának megkérdőjelezésének tekintette. Ezzel nemcsak a kékek haragját vonta magára, hanem a városi polgárság, sőt a zöldek korábbi támogatóinak dühét is. A kocsiverseny következő napján a feszültség csak fokozódott. A dühöngő tömeg folyamatosan szitkokat zúdított a versenyt márvány páholyból figyelő császári párra, akik a helyzet súlyosságát egyre inkább érezték.

A kocsihajtás az ókor egyik legkedveltebb sportágának számított, amelyet rengeteg művészeti alkotás örökített meg. Ezek a versenyek nem csupán izgalmas látványosságok voltak, hanem a kultúra és a társadalmi élet szerves részét képezték. (Wikipédia / Urban~commonswiki / CC BY-SA 3.0)

A verseny előrehaladtával a hangulat egyre feszültebbé vált, és a nézők úgy érezték, hogy Justinianus figyelme elkerüli őket. Ezt a sérelmet nem hagyhatták annyiban, ezért úgy döntöttek, hogy cselekednek. A Nika! kiáltás visszhangzott a levegőben, amely a győzelem ígéretét hordozta. Felpattantak üléseikről, és a börtön felé indultak, miközben útjuk során minden őrt és katonát kegyetlenül legyőztek. A kiszabadított elítéltek után a császári palota felé vették az irányt, és az egyre gyarapodó tömeg útját lángoló épületek és elesett testek szegélyezték, jelezve a feszültség és a düh elszabadulását.

Justinianus ekkorra már kész volt a tárgyalásokra, ám a lázadók követelésének, miszerint új császárt válasszanak, természetesen nem tett eleget. A császár rendkívül nehéz helyzetbe került; palotáját napok óta ostromolták saját népe tagjai, míg legmegbízhatóbb tanácsadói a város elhagyására ösztönözték. Felesége, Theodóra viszont határozottan a maradásra és a harcra bátorította férjét, ezzel tükrözve a bátorságát és eltökéltségét.

Justinianus leghűségesebb parancsnoka, Belisarius, aki gót és trák zsoldosaival a háború szélén állt, szélsebesen rárontott az ellenségre, és a harc hevében visszaszorította őket a versenypálya területére. Ezzel a lázadás szimbolikusan abban a pillanatban ért véget, ahol kezdetét vette: a Konstantinápolyi Hippodrom szívében. A történeti források tanúsága szerint a császár veterán harcosai és megbízható testőrei brutális erővel csaptak le a lázadókra, akik közül több tízezer életét vesztette a véres összecsapás során.