A tűzzel való játék - Az atomháború szélére sodródtunk A világ egy vékony határvonalon egyensúlyozik, ahol a feszültség és a félelem egyaránt jelen van. Az atomháború réme sosem volt ennyire közel, és a döntések súlya óriási. A történelem során már számt

A cikk emailen való megosztásához kérjük, kattintson ide, vagy másolja ki ezt a linket, és küldje el: https://demokrata.hu/vilag/jatek-a-tuzzel-3-1004615/

Ukrajna jelentős csapást mért az orosz hadászati légierőre, bár a tényleges veszteségek nem érik el a fősodrú európai média által közölt mértéket. Az ukrán haderő által végrehajtott, gondosan megtervezett akció célpontja a híres támaszpontok voltak, mint Olenyivka, Ivanivka, Gyagileve, Belaya és Ukrainsk. A támadás során több olyan harci gépet is megsemmisítettek, amelyek képesek nukleáris fegyverek szállítására, mint például a Tu-95 és Tu-22M3 bombázók, valamint az A-50-es korai előrejelző repülőgépek. Bár az orosz források szerint a kár mértéke nem éri el a 30%-ot, és a veszteségek sem 41 gépre rúgnak, a 12 megsemmisített repülőgép, köztük a két A-50-es, komoly presztízsveszteséget jelent az orosz légierő számára. Az A-50-esek darabonkénti értéke 330 millió dollárra tehető, és a háború első szakaszában már csak néhány maradt hadrendben. Ugyanakkor orosz források arra figyelmeztetnek, hogy a közzétett felvételeken látható Berijevek már régóta nem aktívak, és legfeljebb alkatrésznek használták őket. A Tu-95-ös modernizált változatának értéke több mint 100 millió dollár, míg a Tu-22M3 bombázók 40-50 millió dollár közötti összegre becsülhetők. Az orosz stratégiai bombázóflotta létszáma körülbelül 120-130 gépből áll. Fontos megjegyezni, hogy ezen modellek gyártása a Szovjetunió felbomlásával megszűnt az 1990-es évek elején, ami megnehezíti a karbantartásukat és lehetetlenné teszi a pótlásukat.

Az ukrán források szerint a Pókháló hadműveletet a Vaszil Maljuk vezette SZBU, Zelenszkij elnök közvetlen irányítása alatt, teljesen saját erőből szervezte meg 18 hónap alatt. Bár elméletileg lehetséges, hogy egy ilyen komplex akciót külső támogatás nélkül is végrehajtsanak, a valóságban ez nehezen hihető. Az Egyesült Államok hivatalosan tagadta, hogy bármilyen formában részt vettek volna az akcióban, vagy műholdas segítséget nyújtottak volna. A helyzetet figyelembe véve ez logikusnak tűnik, de a kérdés, hogy Washington valóban ne tudott volna erről, már kevésbé valószínű. A brit és ukrán titkosszolgálatok együttműködését ismerve szintén kétséges, hogy ők is kimaradtak volna ebből a komoly műveletből. A támadásokat drónokkal hajtották végre, amelyeket Oroszország területére csempésztek be, és ezek többsége több mint 4000 kilométerre volt az ukrán határtól. A legmesszebb eső célpont Dél-Szibériában, Irkutszk közelében található, ami 4500 kilométerre fekszik a frontvonaltól, míg északra a 2300 kilométeres Murmanszk (Olenya település) volt a cél. Emellett a Moszkvához közel fekvő Rjazany megyében (Gyagilevo település) és Ivanovo megyében is, amely 400 kilométerre van a fővárostól, dróntámadások történtek. Továbbá, állítólag egy Amur megyei bázist is megtámadtak, amely csaknem hatezer kilométerre található az ukrán frontról. A drónokat ukrán ügynökök rejtették el faházakban, és teherautókról indították el őket a légibázisok közeléből, távirányítással. A Kijev által megadott információk szerint az akció során összesen 117 FPV drónt használtak. Az öt repülőtér közül a támadás csak két helyen volt sikeres, míg a többi esetben a támadásokat elhárították vagy megelőzték.

Nyugati katonai elemzők hangsúlyozzák, hogy az ukrán erők olyan légicsapásokat hajtottak végre, amelyek közvetlenül károkat okoztak a saját területükön, ezért ezt a műveletet egyfajta visszavágásnak is tekinthetjük. A támadás célja az volt, hogy jelentősen csökkentse az orosz hagyományos fegyverekkel végzett precíziós csapásmérő képességeit, remélve, hogy ezzel közvetlen hatással lesz a háború menetére. Az érintett bombázók egyenként 6-12 robotrepülőgépet tudnak indítani távoli célpontok ellen, és nem volt ritka, hogy egy éjszaka alatt tíz vagy annál több gép is aktívan repült. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy Oroszországnak még mindig jelentős mennyiségű ilyen csapásmérő eszköze van, és rendelkezésére állnak a hajókról és tengeralattjárókról indítható Kalibr rakéták, valamint az Iszkander rakéták különböző verziói. Ezen kívül az észak-koreai KN-23-as rakéták és a folyamatosan fejlődő Gerany drónok is jelentős szerepet játszanak a konfliktusban; a tervek szerint Oroszország az év végéig megduplázza a Gerany drónok gyártását, napi 500 darab termelésével.

Sokan hangsúlyozzák, hogy a stratégiai bombázók kulcsszerepet játszanak az orosz nukleáris triád egyik pillérében, és ezáltal hatással lehetnek Oroszország globális hatalmi pozícióira is. Ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy ezek a bombázók csupán az orosz nukleáris elrettentési képességek egy részét képezik, hiszen a triádot alkotják az atomfegyvert hordozó tengeralattjárók és a szárazföldi indítású rendszerek is. Valójában a bombázók nem a legmodernebb elemei ennek a rendszere, és Moszkva már rendelkezik olyan, bombázónál kisebb repülőgépekről indítható atomfegyverekkel is, mint például a MiG-31-ről indítható Kinzsal rakéta.

Az Ukrajna ellen irányuló légicsapások során a tucatnyi elvesztett repülőgép nem gyakorol alapvető hatást a konfliktusra, és Moszkva nukleáris képességeit sem érinti hátrányosan. Az akció, amely valószínűleg a háború eddigi legbonyolultabb ukrán hadművelete volt, kétségtelenül jelentős sikert hozott, ám a harci helyzetben nem okoz lényeges fordulatot. Ismételten világossá vált, hogy a drónok alkalmazása radikálisan átalakította a hadviselés formáit, és a mostani harcokban a támadás és védekezés közötti egyensúly egyértelműen a támadók javára billent. A technológiai fejlődés mellett a hagyományos fegyveres erők és a hadvezetési stratégiák is új fényben tűnnek fel a frontvonalakon. A Pókháló művelet újabb bizonyítéka annak, hogy a jövő a drónoké. Ez az aszimmetrikus hadviselés világát tükrözi, ahol a huszadik század legdrágább fegyverei, amelyek dollármilliárdokat érnek, könnyedén legyőzhetők a huszonegyedik század néhány ezer dolláros, hálózatba kötött eszközeivel. Ebben a kontextusban egy olyan hatalom, mint Oroszország, amely komoly stratégiai mélységgel bír, is kiszolgáltatottá és sebezhetővé válik.

A történtek világosan megmutatják az orosz fél számára, hogy nem szabad bízniuk Ukrajna és a Nyugat ígéreteiben. Kijev és szövetségesei hajlandóak akár a legvégsőkig is elmenni, hogy megakadályozzák Donald Trump háború lezárására irányuló tervét. Ezt a célt akár a nukleáris eszkaláció kockázatának felvállalásával is próbálják elérni. Valójában nem kizárt, hogy ez a szándékuk, hogy Oroszországot olyan lépésre kényszerítsék, amely konfliktusba sodorhatja Trumpot és a szövetségeseit. A "globális Dél" országai pedig kifejezetten vörös vonalként kezelik a taktikai atomfegyverek bevetését. A Kreml is tisztában van ezzel, ezért nem reagált a provokációkra. Kijevnek és támogatóinak azt sem sikerült elérniük, hogy Moszkva megszakítsa az isztambuli tárgyalásokat, így nem tudják őt hibáztatni a folyamat elakadásáért.

A támadás másik célja, hasonlóan a tavaly nyári kurszki beavatkozáshoz, az volt, hogy demonstrálja: Ukrajnát nem lehet kényszeríteni a kapitulációra. Kijev kétségtelenül bizonyította, hogy képes végrehajtani akár ilyen nagyszabású aszimmetrikus támadásokat is, ám ez nem változtat a tényen, hogy a háború menetét nem tudja megfordítani. Csak idő kérdése, hogy kimerüljenek a tartalékai, és ne legyen képes fenntartani a frontvonalat, így képletesen mégiscsak fel kell majd emelnie a fehér zászlót. Főként akkor, ha nem sikerül a konfliktusban a jelenlegi szinten tartani az Egyesült Államokat, és Donald Trumpnak elegendő mozgástere marad ahhoz, hogy hátrébb lépjen, és az amerikai szempontból fontosabb kihívások és térségek felé forduljon. Az Európai "tettre kész" vezetők és az ukrán irányítás mindent elkövetnek ennek megakadályozására.

Mert gondoljunk csak bele, ebben a kontextusban Oroszország látszik az egyetlen szereplőnek. Azonban, ahogy a közelmúlt eseményei is mutatták, ez korántsem így van. Sőt, örömmel tapasztalhatjuk, hogy Oroszország vezetője, aki nem kapkodja el a döntéseit és nem hagyja magát a kalandvágy sodrásába vinni, higgadtan kezeli a helyzetet. Ugyanakkor megnyugtató, hogy ebben az amerikai elnök, Donald Trump is partnerként áll mellette.