Fussatok az életetekért! Idén ünnepeljük az Iron Maiden 50. évfordulóját!
Idén ünnepli fennállásának 50. évfordulóját az Iron Maiden, és ezt a jeles alkalmat egy lenyűgöző turné keretében célozta meg a brit heavy metal ikon. A "Run For Your Lives" elnevezésű körút május 27-én indult Budapesten, és 31 állomás után Varsóban zárult az európai szakasz. A lengyel fővárosban mi is jelen voltunk, és az a kérdés fogalmazódott meg bennünk, hogy vajon tud-e még valami újat és meglepetésszerűt nyújtani az Iron Maiden a rajongóknak.
A rövid válasz: igen is, meg nem is, de a nemet nem feltétlenül kell rossz értelemben venni. Az Iron Maiden eddigi pályafutása során számos emlékezetes turnét szervezett, amelyek mindegyike egy adott időszakra fókuszál, lehetőséget adva a rajongóknak arra, hogy olyan dalokat halljanak élőben, melyek ritkán vagy soha nem szerepeltek a setlistben. Mostani esetben kissé különös volt a dalválasztás, hiszen a zenekar ötvenéves jubileuma apropóján indult útnak, de a koncertre összeállított program mégis a 'Fear Of The Dark' albumra, 1992-re korlátozódott. Emiatt különösen izgatottan vártam ezt az újabb Maiden-showt, ami egyébként már a tizenakárhanyadik koncertem volt, de azt bátran mondhatom, hogy egyik alkalom sem volt unalmas!
Ez a koncertélmény ezúttal is felülmúlta a várakozásaimat. Elöljáróban meg kell említenem, hogy csalódás nem ért, bár egy kis hiányérzet azért mégiscsak akadt. A zenekar életművében 1992 után is számos olyan szám található, amit szívesen hallgattam volna élőben, de ha ezúttal nem is volt rá lehetőség, a legendás Iron Maiden által színpadra vitt műsor is bőségesen kárpótolt. Szerencsére a repertoár bőséges volt, így a múltidézésre nem lehetett panasz. A vizuális élmény is lenyűgöző volt; a Maiden ismételten megmutatta, hogy miért tartják őket a heavy metal egyik ikonikus csapatának. Akik még nem tapasztalták meg az Iron Maiden koncertjének varázsát, azoknak mindenképpen ajánlom, hogy egyszer tegyenek egy próbát, hiszen a show mindenki számára izgalmas, függetlenül attól, hogy mennyire áll közel hozzájuk a kemény zene. A színpadkép és az ott zajló események olyan látványosságot nyújtanak, amit az ember sokáig emlékezetében őriz. Ezúttal sem volt másképp; a zenekar minden egyes részletet gondosan megtervezett, és szinte egy pillanatnyi üresjárat sem volt. Bruce Dickinson és csapata ismételten bizonyította, hogy a heavy metal színházi elemei tökéletesen megállják a helyüket a színpadon, és a Maiden produkciója valóban felér egy művészeti élménnyel.
Kilenc előtt néhány perccel felcsendültek a Doctor, doctor dallamai, egy UFO-feldolgozás, amely már régóta az Iron Maiden koncertek nyitányaként szolgál. Ezt követően egy rövid animációs intró indította el a show-t, és Dickinsonék azonnal belelendültek, hogy a nosztalgia erejével megidézzék a múltat. A Murders In The Rue Morgue, a Wrathchild és a Killers, mindhárom szám a zenekar korai időszakából származik, és nem mellesleg tiszteletadással szolgáltak a legutóbb elhunyt Paul Di'Anno énekes előtt, aki anno ezeket a klasszikusokat életre keltette. Ezen dalok már azelőtt megszólaltak, hogy Bruce Dickinson csatlakozott volna a bandához. Ezek után következett a Phantom Of The Opera, majd a Dickinson-éra ikonikus kezdése, a The Number Of The Beast, amelyre a közönség önfeledten csápolt. Ezt követően három újabb klasszikus - a The Clairvoyant, a Powerslave és a 2 Minutes To Midnight - repített vissza minket az időben, egészen a nyolcvanas évek közepéig, mielőtt a Rime Of The Ancient Mariner akkordjai lehetőséget adtak egy kis megpihenésre. Ez a dal nem kis bátorság volt a zenekar részéről, hiszen közel 15 perc hosszú, és az élő előadások során nem mindig könnyű egy ilyen lírai részekkel teli számot életre kelteni. Mégis, véleményem szerint fantasztikusan működött, hiszen kiváló alkalmat teremtett arra, hogy a közönség csendben élvezhesse a dal mellé készült animációt, amely maradandó élményt nyújtott sok fanatikus számára. Hasonló helyzet állt elő a Seventh Son Of The Seventh Son esetében is, amely a maga tízperces hosszával és leülős átvezetéseivel szintén kiemelkedett a setlistből, de a Run To The Hills nyers ereje gördülékennyé tette az átmenetet. A rendes műsoridőt a Trooper, a Hallowed Be Thy Name és az Iron Maiden zárta, hogy aztán a ráadás előtt Churchill híres beszéde hangozzon el, miközben a Spitfire vadászgépek képei uralták a képernyőt, a háborús borzalmak kontextusában. A ráadásban helyet kapott a Maiden-himnusszá vált Fear Of The Dark, a műsort pedig a Wasted Years zárta, ezzel szinte észrevétlenül eltelt a bő kétórás előadás.
Minden egyes pillanata megérte, még akkor is, ha ez már a tizenvalahányadik Iron Maiden-koncertem volt. Valahogy mégis izgatottan várom a következőt. Az ötvenedik jubileumát ünneplő brit heavy metal legenda most sem okozott csalódást; a produkció alatt egy percig sem volt idő unatkozni. Persze, akadtak kisebb hiányosságok, és nem tudom, hogy más városokban hogyan teljesítettek, de Varsóban sajnos nem sikerült a hatalmas arénát megfelelően kihangosítani – legalábbis ott, ahol én álltam. Az énekhang néha elhalt, a zene pedig helyenként zavaros volt. De hát egy élő koncerten nem is a CD-minőség a lényeg, hanem az élmény. A háttér animációk többnyire lenyűgözően működtek, bár a színpadi elemek terén egy kis visszafogottságot tapasztaltam. Hiányoltam például az Aces High során az előző koncerten látott, színpadra lógatott repülőt; most csak a vetített légi csatákra kellett hagyatkoznunk, és néhány helyszínen még fokozhatták volna a látványt. De sebaj, Eddie pontosan érkezett, amikor baltával kellett kaszabolni, és természetesen a hagyományoknak megfelelően ezúttal is megvívta kardcsatáját Bruce Dickinsonnal a Trooper akkordjai alatt. Az este izgalma és a zene varázsa minden kis hiányosságot feledtetett!
