Egy zseniális amerikai lány, egy rejtélyes brit fiatalember, és 12 hónap, amely mindent átformál. Az oxfordi kalandom. Véleményem szerint...

Előfordul, hogy az ember lánya egy hosszú nap után, mindenféle elvárás nélkül, leül egy film elé, mert valami könnyed és romantikus kikapcsolódásra vágyik a Netflix társaságában. Aztán hirtelen azon kapja magát, hogy csendben ül, könnyek csillognak a szemében, és próbálja megérteni, mi is történt valójában a történetben. Az oxfordi évem pontosan ilyen élményeket hozott.

Ez az a film, amelyet egy langyos nyári estén, egy pohár bor társaságában nézhetsz meg, és mire feleszmélsz, már könnyek csillognak a szemedben. Csendben ülsz, és elmerengsz azon, hogy vajon érdemes-e mindent kockára tenni a szerelemért.

A történet zanzásítva: egy amerikai nő, Anna (Sofia Carson) valóra váltja gyermekkori álmait, hogy bejusson az oxfordi egyetemre, ahol beleszeret egy elbűvölő, ám súlyos titkot őrző brit férfiba, Jamie-be (Corey Mylchreest) - ezzel felforgatva tökéletesen eltervezett életét.

Sofia Carson és Corey Mylchreest párosa első pillantásra talán nem tűnik forradalminak, de a történet folytatásában egy váratlan mélységet kap. Carson, aki már eddig is a Netflix egyik kedvenc sztárjának számított (Bíbor szívek, Álomlista, Utódok), most új oldalát tárja elénk. Anna karakterében egy okos és céltudatos amerikai lányt alakít, aki Oxfordba költözik egy évre, hogy megszerezze tudását, mielőtt visszatérne a versenyszférába. A film nem csupán az önmegvalósításról szól, hanem a múlt elengedéséről is, és arról, hogyan formálhat bennünket egy jelentős találkozás, még ha az csak egy rövid időszakra is szól. Különleges utazás, amely felfedezi a személyes fejlődést és a kapcsolatok erejét.

Mylchreest, akit a Bridgerton sorozatból ismerhetünk, Jamie karakterében egy lenyűgöző kettősséget képvisel: vonzó megjelenése mellett az elején kissé önelégült, ugyanakkor mélyen sebezhető is.

Van benne valami nyers báj, ami miatt a néző hajlandó újra és újra hinni abban, hogy a szerelem tényleg mindenre képes - még ha tudjuk is, hogy az élet ritkán ír klasszikus happy endet.

A film Julia Whelan regényén alapul, de érezhető, hogy nem akar szigorúan ragaszkodni sem a műfaji szabályokhoz, sem a romantikus klisékhez. Bár vannak ismerős pillanatok - a véletlen (túl szép, hogy igaz legyen) első találkozás, a vicces félreértések, a szarkazmustól nem mentes barátok -, a történet lassan, de biztosan áttér valami mélyebbre. Nem arról szól, hogyan kapjuk meg, amit akarunk, hanem arról, mit jelent, ha valamit nem lehet örökre megtartani.

A hangulat, a cselekmény íve, sőt még a fájdalmas tanulságok is felidézik azt az érzelmi hullámvasutat, amelyen átéltem mindezt – ám Az oxfordi évem egyedi atmoszférát teremt, amelyet elsősorban a helyszín varázsa határoz meg.

A ködös reggelek titokzatos hangulata, az idővel megölelt falak, és a könyvtárak mély csendje mind egy olyan világot teremt, ahol a város varázsa szinte tapintható. Ez a különleges atmoszféra nemcsak a főszereplő szívét hódítja meg, hanem minden nézőt is magával ragad, behúzva őket ebbe az elbűvölő történetbe.

Természetesen a filmnek vannak hiányosságai. A cselekmény hitelessége időnként kérdéses: az oxfordi egyetemi élet ábrázolása messze áll a valóságtól, a karakterek pedig hol túlságosan kidolgozottak, hol pedig idealizáltak a szükségesnél.

A forgatókönyv talán nem minden pillanatban ragyog, de Carson és Mylchreest olyan őszinte jelenlétet hoznak, ami átemeli a történetet a sablonok fölé. Carson különösen jó érzékkel lavíroz az idealista fiatal nő és a megtört szerelmes szerepe között. Nem túlzó, nem erőlködik - egyszerűen "csak" jelen van. Mylchreest pedig elképesztő finomsággal játssza Jamie-t: tud arrogáns lenni, de mindezt úgy, hogy közben mindig érezzük mögötte a fájdalmat.

A mellékszereplők karakterei sokszínűek és izgalmasak, azonban sajnos nem kapnak elegendő figyelmet a történetben. Jamie szülei és baráti köre különösen ígéretes potenciállal bírnak, és valódi konfliktusokat generálhattak volna, ha több jelenetet kaptak volna. Jelenlegi szerepük inkább finom háttérzene, mintsem valódi érzelmi csúcspontok, így a történet gazdagságából keveset adnak hozzá.

Nem a klasszikus boldog befejezésre összpontosít, hanem egy sokkal autentikusabb valóságra: arra, hogy a legnagyobb szerelmek néha nem az "örökké"-vel zárulnak, hanem egy mély lélegzettel, amit közösen veszünk, mielőtt elengedjük egymás kezét.

Ez a film nem váltja meg a romantikus műfajt, de aki mostanában keres valamit, ami egyszerre megnevettet, megsirat, és egy kicsit visszaadja a hitet abban, hogy az élet kiszámíthatatlanságában is ott lapul a szépség és a szerelem - annak Az oxfordi évem igazi ajándék lesz.

Nem hibátlan, de tiszta szívből készült. Egy film, amelyet valószínűleg nem fogsz folyamatosan újranézni – de az élménye örökké a fejedben él majd.