A diktatúra fogalma olyan politikai rendszert takar, ahol a hatalom egyetlen személy vagy csoport kezében összpontosul, és a döntések gyakran a nép akarata ellenében születnek. Ilyen környezetben a szabadságjogok korlátozva vannak, a véleménynyilvánítás e
Úgy tűnik, manapság a "diktatúra" olyan lett, mint a ketchup: mindenre ráöntik, ha kicsit száraz a valóság. Olyanok mondják, akik nem élték meg azt a korszakot, amikor a szódásüveg is államosítva volt. Ha valaki manapság nem kap elég lájkot, rögtön elnyomást kiált. Ha nem bírja a demokratikusan választott vezetője buráját, akkor az már totalitárius rémuralom. Ha szakállasan nem öltözhet tüllruhába, az is minimum Gulag 2.0. És mindezt hol? Egy olyan világban, ahol az emberek online petíciókat indítanak a klotyópapír színéért, és három perc alatt tömeghisztéria kerekedik, mert meghalt a Facebook. Szóval, ha ma valaki a reggeli kávéja mellől posztol a közösségi médiára, hogy "diktatúrában élünk", miközben a posztja tízezerszer megosztódik, és legfeljebb egy algoritmus legyint rá, akkor finoman szólva is kilóg a lóláb.
Természetesen, érdemes elgondolkodni a kifejezésről. Valóban, van benne egyfajta mélység, drámaiság, ami egyenesen a múlt árnyékából köszön vissza. Most pedig csavarjunk egyet a cinizmus potméterén, és engedjük szabadjára az iróniát, mint egy vadon élő állatot a ketrecéből. Képzeljük el a "diktatúra-hasonlatot" egy különleges tálalásban: fűszerezzük meg egy csipetnyi gúnnyal, pörköljük meg a történelmi anekdotákkal, hogy mindenki, aki eddig csak a felszínen tapogatózott, most valóban átélhesse az ízét. Mert hát mi is a diktatúra, ha nem egy fenséges, de roppant furcsa étel, amelyet a történelem szakácsai kevertek össze? Ízlik benne a hatalom savanykás íze, a félelem fűszeres aromája, és a szabadság édes illúziója. Minden falat egy újabb emlékeztető, hogy a múlt nem csupán történelem, hanem az élet folyamatos tánca, ahol a lépések gyakran a legkellemetlenebb ritmusra születnek. Hát, kedves olvasó, ne féljünk kóstolni! Merüljünk el ebben a sűrű, gazdag ízvilágban, ahol a cinizmus és az irónia keveredik, hogy újraértelmezze, mit is jelent a „diktatúra”. Mert az élet íze a legjobb fűszerekkel tálalva igazán felejthetetlen!
Tudod, mi volt diktatúra, pajtás? Amikor a sorban állás nem türelmetlenség volt, hanem életforma. Amikor egy írógépnek külön engedély kellett, nehogy valaki megsokszorozza a szamizdatot meg a józan észt. És amikor a "párbeszéd" szó a párttitkár és a kihallgatótiszt közti bensőséges kapcsolatot jelentette.
Vélemény? Azt nem kommentben vagy emojival fejezted ki. Szóban sem nagyon. Ha valami élesen megfogalmazott gondolat elhagyta a szádat, legközelebb már a gumicsizma-illatú kihallgatóban voltál, és nem influenszernek neveztek, hanem gyanús elemnek. Igazából ha véleményed volt, három lehetőségből választottál: lenyeled, elmondod és kapsz érte egy dossziét a Szekuritáténál, vagy leírod - és eltűnsz, mint Trabant a sztrádán.
Gyülekezés? Az nem jog volt, hanem kötelező program. Május elsején zászló, nyolckarú transzparens, és előre beosztott lelkesedés. A pártvezér látogatásakor mindenki ott volt - nem a szívére hallgatva, hanem a párttitkárra. Nem kellett nézni a statisztikát, hányan vettek részt - mindenki ott volt, akinek parancsba adták.
A narancs évente egyszer jött - karácsonykor. Bár ez a szó tiltott volt - "téli ünnepeknek" hívták. És a narancsot valóban ünnepélyesen pucoltuk, a héjából az ügyes anyukák limonádét készítettek. És a banán? Nos, az is évente egyszer előkerülő sárga mítosz volt, amit zölden kaptunk, és a szekrény tetején próbáltunk beérlelni, miközben néztük a barna foltokat, mint egy vallásos jelenést.
Szappan? AMO, amit nem kézmosásra használtunk, hanem illatosításra. Beraktuk a szekrénybe, hogy ne csak a moly sírjon be, ha kinyitod.
Nyugati termékek? A Neckermann-katalógus volt az egyetlen kapu a másik világra. Csak azért került a kezedbe, mert valamelyik rokonod vagy ismerősöd "ott dolgozott" – de élni, az már más tészta volt. Az csak disszidens lehetett, hazaáruló, akinek a nevét suttogva ejtettük ki, és akinek a családja évekig, akár 15 évig is, nélkülözte az útlevelet.
Neked is csak kétévente járt. Ha jó magaviselettel kiérdemelted, akkor is csak valamilyen baráti szocialista országba mehettél, nehogy eszedbe jusson disszidálni. A szilveszter éjszakáján hallott "itt élned, halnod kell" akkoriban nem költészet volt, hanem rendszerelvű realitás.
Rendszerváltás? Ugyan már! Az gondolati bűnnek számított. A vezetőt nem váltották le, azt egy életre választották - még ha nem is te választottad. És ha valaki viccelni próbált vele? Akkor a humorérzéke mellett a szabadsága is odalett.
Amikor ma valaki a diktatúra szavát használja, miközben egy stabil internetkapcsolaton át pötyögi a gondolatait a telefonján, és éppen a következő londoni járat időpontját lesi, akkor érdemes elgondolkodni: vajon valóban diktatúrával van dolgunk, vagy csupán egy nehéz nap árnyékolja be a hangulatát? Talán csak frusztráció fűti, amit az élet kiszólásai okoznak. És lehet, hogy nem is a rendszer szűkmarkú, hanem inkább a történelem ismeretének hiánya az, ami megakadályozza a tisztánlátást.
Figyelj, haver! Ha ennyire elviselhetetlen számodra ez a "diktatúra", akkor miért vagy még mindig itt? Kényelmesen dönthetsz úgy, ahogy azok tették, akik hajlandóak voltak kockáztatni az életüket: csak ülj fel egy fapados járatra, és keresd a szabadságot máshol!
Tudod, a diktatúra nem csupán annyit jelent, hogy nem követheted a saját játékszabályaidat. A diktatúra valójában az, amikor a szabályok helyét a parancsok foglalják el. Ilyenkor a szabadság csupán egy elérhetetlen álom, amelyet csak a legmerészebb vágyainkban kergethetünk. Próbáld ki ezt a valóságot, és utána folytathatjuk a beszélgetést.
