Az atombomba csupán egy aprócska petárdának tűnik a világ legnagyobb pusztítóerejű bombájához viszonyítva.
Akárcsak a maghasadás esetében, nem csak pusztításra alkalmas, de kiváló energiaforrás is, az elméletben leírt mechanizmus.
A gyakorlat során megerősítették az elméletben foglalt feketelyuk-bomba működését a Southampton Egyetem, a Glasgowi Egyetem, valamint az olasz Nanotechnológiai és Fotonikai Intézet kutatói.
A feketelyuk-bombát 1972-ben William Press és Saul Teukolsky dolgozta ki. Az ötletük alapját Roger Penrose Nobel-díjas fizikus 1969-es elmélete képezte, amely arra világított rá, hogyan lehetne energiát nyerni egy forgó feketelyukból. Ezt a gondolatmenetet a fehérorosz fizikus, Jakov Zeldovics is továbbgondolta, aki arra a megállapításra jutott, hogy megfelelő körülmények között bármilyen forgó objektum képes felerősíteni az elektromágneses hullámokat.
A feketelyuk-bomba működésének megértéséhez elengedhetetlen, hogy tisztában legyünk a fekete lyukak sajátos természetével. Ezek az égitestek olyan szélsőséges gravitációs mezőt generálnak, amely a fényt is csapdába ejti; a szökési sebességük ugyanis túllépi a fénysebességet, ezzel megdöntve az univerzumban érvényes legmagasabb sebességi korlátot. Az ilyen intenzív gravitációs vonzás egy bizonyos ponton a fizika alapvető törvényeit is megkérdőjelezi. A lényeg, hogy a legtöbbször döbbenetes sebességgel forgó fekete lyukak képesek körbeforgatni a téridőt. Ezen a ponton található az ergoszféra, ahol a fizika törvényei már kezdik elveszíteni megszokott rendjüket. Itt ahhoz, hogy egy helyben maradhassunk, a fénysebességnél gyorsabban kellene mozognunk, ami azt jelenti, hogy az ide érkező elektromágneses hullámok energiája feltétlenül fokozódik.
Mi történne, ha egy fekete lyuk köré tükörburkolatot építenénk, és egy kis fényt irányítanánk bele? A burkolat létrehozása valószínűleg nem olyan bonyolult feladat, mint amilyennek elsőre tűnik, hiszen a fekete lyukak mérete rendkívül kicsi. Az elektromágneses hullámok viszont rendkívüli módon felerősödnének, ahogy folyamatosan visszaverődnének a tükörfelületekről. Minden egyes tükröződés egyre nagyobb energiát szabadítana fel, míg végül a rendszer egy olyan hatalmas energiával bővülne, amely a legnagyobb ismert robbanásokhoz, például egy szupernóva-robbanáshoz hasonlítható. Így képzelhetnénk el a feketelyuk-bomba működését, amely a világűr legnagyobb titkait rejti.
Emberként egyrészt tartunk mindenféle bombától, másrészt valószínűleg csalódással tölt el egyeseket, hogy nem dobhatunk le egymásra egy-egy feketelyuk-bombát. Ugyanakkor biztató, hogy e mechanizmusból a megfelelő beállításokkal robbanás nélkül kinyerhető az energia. Ez pedig végtelen energiaforrásként szolgálhat, a szó szoros értelmében, akár a világegyetem végéig, az utolsó csillag kihunyta után is. Arra, hogy mindez lehetséges, elegendő bizonyíték a fent említett, Jakov Zeldovics által felvetett Zeldovics-hatás. A sugárzáserősítő hatást, az úgynevezett szuperradianciát sikerült demonstrálni egy nem fekete lyuknak minősülő forgó tárgyon.
A kutatók egy innovatív szerkezetet terveztek, amelynek középpontjában egy alumínium henger forgott. Ezt az elemet egy elektromotor állórészének tekercsei ölelték körül, ügyesen kialakított áramkör segítségével, amely lehetővé tette a sugárzás hozzáadását és annak visszaverését egyaránt. A kutatócsoport beszámolója szerint többször is sikerült felrobbantaniuk a berendezést; érdekes módon azonban nem az történt, hogy a készülék feketelyuk-bombává alakult volna, hanem a megfelelő beállítás megtalálása érdekében, még a biztosítékok sorra elégetése árán is, küzdöttek a szuperradiancia mérhetőségéért. Végül sikerült rögzíteniük a forgó henger mozgási energiájának növekedését, amelynek erősítő hatása egy millijoule-ban (ami körülbelül egy billentyű lenyomásának munkájával egyenértékű) volt mérhető.
Még inkább meglepő volt, hogy mindez az elektromágnesesség külső beavatkozása nélkül, csupán a vákuum kvantumfluktuációjának fokozásával is megvalósult. Vitor Cardoso, a kutatás egyik résztvevője hangsúlyozta, hogy a kísérlet tanulsága az, hogy a fekete lyukak környezetének működését nem feltétlenül drága berendezések segítségével is modellezhetjük.
A Southamptoni Egyetem kutatója, Hendrik Ulbricht, a kvantumfluktuációk hatásainak mélyebb megértésére törekszik, kísérletei során a hőforrásoktól függetlenített megközelítést alkalmazva. Ez a kutatás különösen fontos, mivel a kvantumfizika és a fekete lyukak környezetét leíró relativitáselmélet közötti kapcsolatot vizsgálja. Jelenleg ez a kérdés a fizika legnagyobb kihívásai közé tartozik, hiszen a tudomány eddig nem tudta egyesíteni e két alapvető elméletet, amelyek a világegyetem megértésének kulcsfontosságú elemei.
