Gizi néni 108. születésnapját ünnepli, akinek Móricz Zsigmond kedvesen csak "Zsiga bácsi" néven emlegette.

Gizi néni három évvel ezelőtt, a Képmás.hu hasábjain mutatkozott be először. Akkoriban arról számoltunk be, hogy szinte a 105. születésnapját ünnepli, és kiváló egészségnek örvend. Idén áprilisban viszont már a 108. évfordulóját készül megünnepelni! E jeles alkalomra úgy készül, ahogyan a száz éven felüli ünneplésekhez illik: finom süteményeket süt a köszöntők számára. Ugyanakkor megjegyzi, hogy a program még alakulhat, hiszen nagy vágyat érez arra, hogy egy étteremben találkozzon mindenkivel: a gyerekekkel, unokákkal, dédunokákkal, valamint a jó barátokkal és szomszédokkal. Gizi néni azért megnyugtat minket: a klasszikus teasüti biztosan nem marad el, legfeljebb elemózsiaként vihetik haza a vendégek...

Csap Leventéné, született Nemecz Gizella, 1917-ben látta meg a világot; ez az év különleges időszakot hozott magával. Ekkoriban Sam Mendes is megörökítette a háború borzalmait egy filmdrámában. 1917 nem csupán egy év volt, hanem egy mérföldkő: az Amerikai Egyesült Államok ekkor lépett be az Antant szövetségébe az első világháborúba, és több híres személyiség is világra jött. Szabó Magda, akit édesanyja Debrecenből jól ismert, J.F. Kennedy, a jövőbeli amerikai elnök, és John Lee Hooker, a blues legendás alakja is ebben az évben születtek, így 1917 a történelem szövetébe mélyen beleivódott.

Azon a különös napon, amikor Gizi néni megszületett, a Délmagyarország lapjain egy igazán megdöbbentő hír látott napvilágot: "Fegyverszünet az orosz fronton? - Hamarosan létrejöhet a béke..." Ez a cím a mai szemszögből nézve szinte kísértetiesnek tűnik, hiszen egy olyan időszakot idéz fel, amikor a remény és a bizonytalanság keveredett a világban.

Gizi néni egy békásmegyeri panellakásban él. Kis szobájában maga készítette gobelinek, gondosan kitöltött keresztrejtvény-újságok, fotóalbumok, a régmúlt bekeretezett fényképei sorakoznak; a család történetének emlékezetes pillanatai elevenednek meg. A hétköznapokban azonban szó sincs parttalan nosztalgiázásról, mivel Gizi néni és a vele élő, már szintén (évtizedek óta) nyugdíjas menye és fia, Edit és Árpád egy békés, a mindennapok történéseit percre pontosan követő, a híradásokat előszeretettel kommentáló, nyüzsgő családot alkotnak. S ha vendég érkezik, olykor a kártya, a társasjáték is előkerül...

Edit 1993-ig a Heim Pál Gyermekkórházban dolgozott, majd 1994-ben nyugdíjba vonult. Árpád, akinek emlékezete szinte legendás, bármilyen dátumot vagy adatot képes napra, sőt, órára pontosan feleleveníteni. Megjegyzi: "1985. február negyedike hétfőig dolgoztam a BKV-nál." Emellett filmszerepeiről is ismert, hiszen olyan magyar alkotásokban tűnt fel statiszta szerepekben, mint Enyedi Ildikó Bűvös vadásza, a Koldusopera Menahem Golan-féle amerikai változata, és az Erdély aranykora, amely Jókai Mór regénye alapján készült, és Horváth Z. Gergely rendezte. A legutóbbi Hunyadi tévésorozatban rabként látható, így kicsit filmes művészként is tekint magára, hiszen a kamera előtt eltöltött idő különleges élményeket adott neki.

Edit közben kávét kínál, ami a régi, klasszikus kotyogósban főtt; sűrű és illatos, de meglehetősen erős. Az előszoba kis asztala körül ülünk, és a beszélgetés hamar Attilára terelődik, a másik fiára, aki bohócként és bűvészként keresi a megélhetését egy ausztriai cirkusz színpadán.

A felesége is különleges tehetség, egy elismert légtornász, akit Gizi néni csak légtáncosként emleget. Az ő művészete is varázslatos, és természetesen őt is nagyon várják haza...

A kávé illata körülölel, miközben egy érdekes névelírási történet bontakozik ki előttem: Csap Leventéné szül. Nemecz Gizella, aki valójában Nemetz néven ismert. Gizi néni derűs mosollyal meséli, hogy a nemesi "tézét" évekkel ezelőtt váratlanul "cézé"-ra változtatták. Mert a hivatalos papírok ügyintézésének bonyolult labirintusában mindig becsúszik valami kis malőr. Ez a jelenség nem újkeletű: száz éve, ötven éve, sőt, még napjainkban is hasonlóan zajlik. Nyugalma végtelen, hiszen 108 év alatt már megszokta a folyamatos átalakulásokat. Bölcs humorral, derűs életszemlélettel és mély hittel felvértezve szemléli a történelem eseményeit. Nincs benne harag, hisz a jót keresve éli mindennapjait. Persze néha a híradók képei őt is próbára teszik, de mindig megtalálja a módját, hogy ne engedje el a pozitív szemléletét.

„Aki háborúzik, az nem becsüli a másikat. Az tiszteletlenség!” – fogalmazta meg véleményét Lukács Dénes, a múlt bölcsességével és tapasztalataival felvértezve. A családjában honvédként szolgálók nyomdokain haladva, Dénes tudta, miről beszél, hiszen ő maga is az igaz ügyért, a magyar szabadságért küzdött, amikor 1849 májusában ezredessé léptették elő, és a Honvéd Tüzér Főparancsnokság vezetőjévé nevezték ki. A szabadságharc tragikus kimenetele azonban nem csupán a harcokban, hanem a börtön falai között is próbára tette a jellemét. Dénes dédapját, a bátor harcost az aradi haditörvényszék halálra ítélte, ám a család összefogása és a dédnagyi ügyes diplomáciája – aki Ferenc József császárral baráti viszonyban állt – végül megmentette a férfit a kivégzéstől. Az ítéletet mérsékelték, és 16 év várfogságra módosították. Dénes nem roskadt össze a fogság alatt, hanem a rácsok mögött is megőrizte méltóságát, hiszen tudta, hogy a harc nem csupán a fegyverekkel vívott csatákban zajlik, hanem a lelkekben is. A tisztelet és az emberi méltóság megőrzése minden körülmények között a legfontosabb.

A rácsok mögött, ahol a világ zaja elhalkult, fával dolgozott, és fáradhatatlanul fűrészelte, vágta, darabolta, formálta a nemes anyagot. Hosszas és aprólékos munka után végül megszületett az első hazai földgömb, amely nem csupán egy egyszerű tárgy volt, hanem a kreativitás és a kitartás szimbóluma is.

Gizi néni kedvesen, ráérősen mesél a lengyel, a német, a kun és az örmény (a dédpapa itt kerül szóba ismét) ősökről. Megemlékezik édesapjáról, akinek szülei a debreceni tél áldozatai lettek. Dermesztő fagyban szánkóval közlekedtek ugyanis, és a tüdőgyulladás mindkettőjük számára végzetesnek bizonyult - ráadásul egy és ugyanazon napon hagyták el a földi világot.

Gizike háromévesen került "haza" Kolozsvárról, ahol hadbíró, a későbbiekben újságíró édesapja a korabeli bohémek életét élte. A nagyhírű helyi kávéházba olykor elcipelte kislányát is, aki az ölében ült. "Amikor a cigány húzta, én táncikáltam édesapám ölében" - avat be a családi legendáriumba. Gyermekkora legfontosabb helyszínének Karcagot tekinti, ahol nagymamájáé volt a szélmalom. A nagyi egyszer azt mondta a huncut, örökmozgó Gizikének: "Édes kisunokám, úgy gondolkodjál, hogy én tudom, neked van odafönn egy angyalod, aki ügyel rád. Mindig imádkozzál hozzá, s biztosan számíthatsz majd rá." Gizi néni megfogadta a tanácsát.

A korelnök a számára fenntartott karfás széken ücsörögve legutóbbi kórházlátogatása rövid sztorijával is megajándékoz. "Elmentünk egy hintaló-kiállításra, ahol baleset ért. Izzadt a homlokom, lézengtem, amikor azt éreztem, hogy elveszíthetem az eszméletemet, hát megnyomtam a csuklómra erősített Gondosóra gombját. Hamar érkezett segítség, a Honvédkórházban találtam magam.

Alaposan kivizsgáltak, de hazaküldtek. Azt mondták: "Csap néni, nincs semmi probléma!"

"Nem bukkantak semmire, így most már bátran készülök a közelgő születésnapomra" - meséli nevetve, míg Árpád, a megszokott csipkelődő stílusában, ráteszi a koronát: "Öreglány, te tényleg vasból vagy!"

Gizi néni társaságában az idő szinte észrevétlenül repül, és a múlt titkai újraélednek. Egészen más Móriczról olvasni a könyvek lapjain, mint egy olyan személlyel diskurálni, aki személyesen ismerte a Hét krajcár alkotóját. "Édesapámmal egy iskolapadban ült Kisújszálláson, és később mindketten az írás útjára léptek. Nagy tisztelettel viseltettek egymás iránt, és igazi barátság fűzte össze őket. Móricz gyakran látogatott el hozzánk Karcagra, és emlékeimben élénken él, ahogy játszani kezdtünk – az ölébe ültetett, beszélgetett velem, mindig megnevettetett. Tőle kaptam babát és mesekönyveket, amik azóta is a szívem csücskében őrzöm. Idővel, amikor már kicsit nagyobb lettem, néha megsejtettem, miről folytatják az apámmal a beszélgetéseiket. Apámnak azonban nem volt ínyére, hogy egy színésznő, Simonyi Mária iránti érzelmekkel küzdött."

"Azt mondta, hogy színésznőbe szeretni nem okos dolog. Zsiga bácsi védte a kedvesét, mialatt tekintélyes méretű rántott szeletet falt be, az volt ugyanis a kedvence."

Később hallottam, hogy Csibéről is beszélgettek, hangját szinte csak suttogva emelte ki. Azt állította, hogy valóban megsajnálta azt a fiatal lányt, aki a Ferenc József hídról (mostanában Szabadság híd néven ismert - a szerk.) a háborgó folyóba akarta vetni magát, és akiről 1940-ben az Árvácska című művét mintázta. Gyakran megfordult a környéken, hiszen a Fővám téren lakott. Végül sikerült lebeszélnie szörnyű tervéről, hazavitte, és a lányává fogadta. A fogadott leányból később az író szeretője lett, de erről a különös történetről Gizi néni csak évtizedekkel később szerzett tudomást...

Gizi néni így mesél: az író rendszeresen meglátogatta édesapját a kórházban, és édesanyját, Bertuskát is támogatta, amennyire csak tudta. A család életét tragédia sújtotta, amikor ő már nem Karcagon élt, hanem Ceglédre járt a kereskedelmi iskolába. "Éppen hazatértem az ünnepekre, amikor az állomáson édesanyám, aki izgatottan várt rám, közölte, hogy apám kórházba került. A hír nem volt teljesen váratlan, hiszen évekkel korábban, Karcagon észrevettem, hogy apám a szomszéd ház tetején állva cserepeket hajigál. Akkor én kértem, hogy segítsenek neki. Borzasztó élmény volt látni, ahogy ráhúzták a kényszerzubbonyt. Onnantól kezdve orvosi kezelésre szorult. Vérbaja volt, mint Ady Endrének, és hasonlóan, mint a vérbajosok többségének, az idegrendszerét is megtámadta a betegség. A nagybátyám, Géza bácsi segített; anyámmal hozzá költöztünk."

"Édesapám és jó barátja, Móricz Zsigmond ugyanabban az esztendőben haltak meg, 1942-ben."

Nemecz Gizella Karcagon úgy kapott munkát, hogy még nem fejezte be tanulmányait Cegléden. A Városházán azonban elismeréssel nyugtázták kitartását és elkötelezettségét. A második világháború alatt néhány hónapig úgy tűnhetett, hogy a szerencse mellé szegődött. Karcag kezdetben a béke oázisának tűnt, de a helyzet hamarosan drámaian megváltozott, szinte napról napra, óráról órára. "Amikor Karcagot hadizónává nyilvánították, bemegyek a hivatalba, ahol a főnököm utasít arra, hogy azonnal térjek haza! Este nyolcra már Komáromban voltunk a családommal, 1944-ben pedig Budapestre kerültünk. Aznap, amikor megérkeztünk a fővárosba, a komáromi hidat felrobbantották. Néhány órán múlt az életünk..."

Budapestre érkezve keresztapja és fia fogadták őt szívélyesen; édesanyjával és keresztmamájával a Szilágyi Erzsébet fasor 45. szám alatt találtak otthonra. Munkalehetőség után kutatva a Széll Kálmán téri Postapalotához fordult, ahol végül a Fő utcai postára irányították. Ekkor ismét szerencsésnek érezte magát, ám a háborús időkben a szerencse még inkább kiszámíthatatlan volt, mint a mindennapokban. Egyik reggel, alig hogy belépett a munkahelyére, máris hazaküldték. Főnöke egy cédulát adott neki, amelyen ez állt: "A munkából hazatávozhat."

"Amikor beértem a postára, semmi jel nem utalt arra, hogy hamarosan körbebarikádozzák a Várat - osztja meg emlékeit Gizi néni, közben óvatosan a forró kávéba kortyol. - Egy katona megsajnált, segített rajtam. Az ő iránymutatásával, pincéről pincére bucskázva, az utcákon métereket araszolva, lassan, körülményesen jutottam csak haza, ahol a lakók már a kapuban vártak. Mesélték, hogy édesanyám és keresztanyám nem hajlandók lemenni az óvóhelyre nélkülem, ezért hát iparkodjak, nyugtassam meg őket, s induljak le velük a pincébe, mert bombázni fognak, és be kell zárni a pinceajtót.

Ekkor már volt olyan ház is, ahol az első emeleten a németek, a másodikon az oroszok rohangáltak... Puskaropogás hallatszott mindenfelől. Félelmetes volt.

Nem sokkal később megérkeztünk az óvóhelyre, ahol őrzőangyalom ismét megóvott minket a veszélytől. Néhány pillanat múlva hirtelen egy hang vágott a csendbe – a bomba fölöttünk csapódott be…

Meséljünk egy különös és megható történetet egy asszonyról, akinek élete egy váratlan fordulat után új irányt vett. Az ő neve Nemecz Gizella, de a sors útjain Csap Leventénévé lett, amikor férje, akit a háború kegyetlen valósága két mankóval küldött haza, belépett az életébe. Gizella, aki éppen a debreceni dohánygyárban dolgozott, mint papíron fizikai alkalmazott, de a valóságban inkább könyvelőként tevékenykedett, a férfi elűzésével és két kisgyermekének váratlan érkezésével találta szemben magát. A mindennapok nehézségei közepette Gizella szívében helyet adott a férfi gyermekeinek, akiket a sajátjaként nevelt. Az együtt töltött idő alatt született közös fiaik, 1951-ben és 1954-ben, új reménysugarat hoztak az életükbe, s a kis család újra nagycsaláddá vált. Azonban a boldogság nem tartott sokáig, mert 1961-re a férjével való útjaik különváltak. Gizella élete egy új fejezethez érkezett, de a szeretet és az összetartozás érzése továbbra is meghatározta mindennapjait, ahogy nevelte gyermekeit, és küzdött az élet kihívásaival.

Levente nagybátyja, aki bűvészként kereste a kenyerét, lehetőséget adott neki, így takarítónőként kezdett dolgozni. 1976-ban nyugdíjba vonult, de 1978-ban új fejezet kezdődött az életében, amikor Békásmegyerre költöztek. Itt Gizi néni ismét munkába állt, ezúttal a helyi postán, majd az orvosi rendelőben kartonozóként folytatta pályafutását.

Eközben részt vett egy turistavezető képzésen, amelyet sikeresen kamatoztatott is: balesetéig megszállottan fedezte fel a természet csodáit.

Egyszer azonban súlyosan megégette a lábát. Ma már mosolyogva meséli: „Az a balga orvos csak egy dunsztkötést rakott az égő sebre. Majdnem meg kellett operálni miatta! Egy évbe telt, mire végre újra talpra álltam. De ezt is túléltam…”

Árpád, mint egy igazi showman, magabiztosan előlép, és így szól: "Nemecz Gizella! Csak 12 év, és már a százhúszat taposod! Hát ez neked semmi, igaz?"